Bruce Dickinson, a klasszikus felállás énekesének 1999-es visszatérése óta négy új sorlemezt is kiadtak - a legutolsó 2010-ben, The Final Frontier címmel jött ki -, és ezeket a vállalható anyagokat tisztességgel meg is turnéztatják, közéjük azonban időről időre beiktatnak egy-egy jó hosszú retróturnét, ahol a zenekar korai időszakának műsorait frissítik fel. Úgy képesek betömni a régi dalokra éhes ősrajongók száját, hogy közben mégsem lesznek saját maguk tribute zenekara, mint, mondjuk, a koncerten egyébként szintén rendkívül szórakoztató Kiss, illetve nem válik az óhatatlanul is lejjebb predesztinált újkori dalok erőltetése miatt kínossá a produkció, mint ahogy azt a Metallicánál láttuk pár éve. Az Iron Maiden ráadásul kimondottan szeret Magyarországon játszani: annak idején, 1984-ben az egyik első nyugati heavy metal zenekarként fordultak meg itthon, utoljára pedig 2008-ban és 2010-ben a Sziget nagyszínpadán láthattuk őket: az előbbi ráadásul szintén tematikus retróturné volt a nulladik napon, egészen elképesztő, negyvenezres nézőszámmal.
A Papp Lászlóba ugyan fizikailag lehetetlen ennyi embert bezsúfolni, de a hírek szerint a tizenkétezres nézőszám körüli telt ház megvolt. Az előzenekar szerepét a kicsit hálátlan módon, negyed nyolc körül színpadra rugdosott, szintén több mint harmincéves múltra visszatekintő thrash-veterán, az Anthrax töltötte be, ahol a pár évvel ezelőtti énekesmizéria után most megint elképesztő kavarás zajlik. Charlie Benante dobost, a banda zenei agyát a legenda szerint ugyanis először jól megagyalta, majd feljelentette a volt felesége, a zenész pedig ezért (állítólag) nem kaphat vízumot, így a Slayert is megjárt John Dette helyettesítette - egészen kiválóan. Az én szívemhez ugyanakkor mindig is közelebb állt a kilencvenes évek John Bush fémjelezte érettebb, rockosabb, refrénközpontúbb, de még mindig súlyos és cseppet sem kommersz Anthraxe, mint a korai lemezek csépelései, és ezt az álláspontomat ez a koncert sem tudta felülírni. Joey Belladonna minden ripacskodása ellenére is szimpatikus frontember, és a már újra vele készült legutóbbi Anthrax-anyag, a Worship Music is király lett, továbbá a pusztítóan pontosan riffelő Scott Iant sem lehet nem szeretni, ahogy miniatűr Kerry Kingként bólogat, de az azért feltűnt, hogy a nyolcdalos programból a három legjobb bizony feldolgozás. A tiszteletbeli Anthrax-nótáknak számító Got The Time (Joe Jackson) és az Antisocial (Trust) mellé az AC/DC T.N.T.-jét vették elő Malcolm Youngnak dedikálva, de a kilencvenes évek érájának dalai (illetve egy élvezhető hangzás az itt hallott, értelmezhetetlenségbe fulladó bubogás helyett) azért nagyon hiányoztak.
Az ergya hangzás az Iron Maiden elejét is hazavágta kicsit: a nyitó Moonchild mézédes gitárdallamait majdnem teljesen megette a keverés, és csak Steve Harris mindent beterítő, leginkább egy amerikai izomautó alapjáraton pöfögő motorjára emlékeztetően rotyogó basszusgitárját lehetett hallani. Szerencsére néhány dallal később megérkezett az értelmesebb gitárhangzás, és lemezminőségről így sem beszélhettünk ugyan - nem is elvárás egyébként, de Adrian Smith olykor akkurátusan fél hanggal melléhelyezett vokáljai kicsit fájtak -, az ilyesfajta fanyalgást a koncert lendülete úgy elfújta, mint a tornádó a fecskefészket. Volt némi pirózás, igazán látványos háttérvászon-cserélgetés, és Eddie, a lassan nyugdíjaskorba lépő Maiden-kabalaszörny is megjelent ilyen-olyan inkarnációkban. A koncert erejét azonban mégiscsak a korát meghazudtoló, elképesztő intenzitással játszó Maiden-legénység szolgáltatta, akik imádnivaló lelkesedéssel, fel-alá rohangálva, széles vigyorral játszották ezeket a harminc év körüli dalokat. Dickinson egy félmaratont lefutott a szűk kétórás fellépés alatt, és a hangja is hellyel-közzel rendben volt. Viszont a hatvan fölötti Nicko McBrain a visszafogott mozdulatok miatt elsőre kicsit spórolósnak tűnő, mégis dinamikus és meglepően sűrű dobolása előtt mindenképp kalapot kell emelni, csakúgy, mint a Harris melletti másik éceszgébernek kanonizált Adrian Smith és a méltatlanul alulértékelt Dave Murray gitáros-őstag előtt, aki - habár arcra már egészen úgy néz ki, mint valami jó kedélyű, pirospozsgás harwichi halaskofa - egészen kiválóan hozta az elsőre egyszerűnek és szinte fütyülhetőnek tűnő, valójában azonban sűrű tekerésekkel és jó sok egész hangos nyújtással telerakott Maiden-szólókat. A műsor pedig maga a tökéletes besztof, ami gyakorlatilag 1988-ban is elhangozhatott volna: Revelations, The Prisoner, The Evil That Men Do a ritkábban játszott csemegék közül, két hosszabb, pihenősebb darab (Phantom Of The Opera, Seventh Son...) meg persze irgalmatlan slágerparádé a The Trooper, az Aces High meg a Wasted Years főszereplésével. Nagyon nagy kár lenne, ha beváltanák a fenyegetésüket, és tényleg ez lenne az utolsó ilyesfajta tematikus turné, mert egészen ritka eset, ha úgy jövök ki egy koncertről, hogy másnap szó nélkül megnézném újra az egészet.
Papp László Budapest Sportaréna, június 3.
