Amerikából jöttem – Little G Weevil a Kobuci Blues Fesztiválon

  • Soós Tamás
  • 2014. július 10.

Zene

A világ legrangosabb bluesversenyét megnyerő Szűcs Gábor végre itthon is széles körben ismertté vált, ősztől az X-Faktor mentoraként láthatjuk a tévéképernyőkön. A Magyarországra ideiglenesen visszatérő Little G Weevil a nyarat honi turnéval múlatja: tegnap a Kobuci Kertben csuklózott ki egy tradicionális, jammelős blueskoncertet.

„2014-et csak koncertezéssel tölteném, nem tervezek új lemezt. 2013-ban eleget forgott a nevem a bluesmédiában” – mondta a Narancsnak Little G Weevil, kinek immár itthon is közkézen forog a neve a médiában, és ennek köszönhetően koncertjeit is méretesebb érdeklődés övezi. Az International Blues Challenge-t szóló/duó kategóriában megnyerő, a Blues Music Awardson – a blues Grammy-díján – „év lemeze” jelölést szerző Weevil azonban továbbra is rétegzenét játszik: szólóban a Moving country blues szerzeményeire építő szettet, zenekarral pedig azt a vintázs elektromos bluest, amire az óbudai kerthelységben is ugyanolyan hévvel rázzák, mint a Beale Street-i krimókban.

Hogy kit melyik blues bizserget jobban, az persze ízlés dolga: nekünk például az egyszál gitáros Moving-dalok, a John Lee Hooker-féle lábdobogtatással kísért vándorzenész-balladák fekszenek jobban, mert az akusztikusra vetkőztetett szerzeményekben jobban megcsillanhat Weevil dalszerzői képessége. A kísérőzenekar már csapatjátékot, párbeszédbe bonyolódó hangszeres szólókat kíván, amelyek közé néha túl sok bluessztenderd csúszik. A Kobuci Blues Fesztivál nyitónapján is együttessel pengetett Gábor, és elsősorban gitártudását illusztrálta a kibővített szólószekciókban. Az előadás felett a gitárhősöket – Stevie Ray Vaughan-t, Albert Collinst, Johnny Wintert – kitermelő texasi blues szellemisége lebegett, Weevil pedig tisztesen helytállt ebben a közegben – főleg Bo Diddley I Can Telljének hard rockosabbra vett gitárszólójával kápráztatott.

false

Hiába a fősodor érdeklődő pillantása, amelyet népmesei sikersztorija révén Weevil élvez, ez bizony egy virtigli, klasszikus blueskoncert volt, gitárnyakra tapasztott, füstölgő cigarettával, nyúlánk herflidíszítésekkel és feszes bárzenekari alapokkal. Ha Gábornak még van is hova fejleszteni vagy egyéníteni a zenéjét, nála jobb pubzenészt keresve sem találnánk: piszkolt, karcos hangjával, keresetlen – de még csiszolható – konferálásaival és átható szerénységével is képes mosolyt fakasztani, nem csak az olyan bluessirámokkal, mint a Nobody Loves The Blues But Me, vagy az olyan riszáltató bluestáncdalokkal, mint a Weird Dancing Woman vagy a Real Men Don’t Dance (dehogynem).

A nekimelegedett résztvevőket a szabadtéri rendezvényekre vonatkozó tízórás csendrendelet se zavarta: a szomszédban már óriáskivetítőn kezdték sugározni az Argentína–Hollandia-meccset, amikor a színpadon megkezdődött a kötetlen, többzenekaros jammelés. Hogy ennek ellenére senki sem mozdult a helyéről, jól jelzi: ha épkézláb focicsapatunk nem is, de világszínvonalú – és a műfaj őshazájában is elismert – bluesmanünk azért már van.

Kobuci Kert, 2014. július 9.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.