Amerikából jöttem – Little G Weevil a Kobuci Blues Fesztiválon

  • Soós Tamás
  • 2014. július 10.

Zene

A világ legrangosabb bluesversenyét megnyerő Szűcs Gábor végre itthon is széles körben ismertté vált, ősztől az X-Faktor mentoraként láthatjuk a tévéképernyőkön. A Magyarországra ideiglenesen visszatérő Little G Weevil a nyarat honi turnéval múlatja: tegnap a Kobuci Kertben csuklózott ki egy tradicionális, jammelős blueskoncertet.

„2014-et csak koncertezéssel tölteném, nem tervezek új lemezt. 2013-ban eleget forgott a nevem a bluesmédiában” – mondta a Narancsnak Little G Weevil, kinek immár itthon is közkézen forog a neve a médiában, és ennek köszönhetően koncertjeit is méretesebb érdeklődés övezi. Az International Blues Challenge-t szóló/duó kategóriában megnyerő, a Blues Music Awardson – a blues Grammy-díján – „év lemeze” jelölést szerző Weevil azonban továbbra is rétegzenét játszik: szólóban a Moving country blues szerzeményeire építő szettet, zenekarral pedig azt a vintázs elektromos bluest, amire az óbudai kerthelységben is ugyanolyan hévvel rázzák, mint a Beale Street-i krimókban.

Hogy kit melyik blues bizserget jobban, az persze ízlés dolga: nekünk például az egyszál gitáros Moving-dalok, a John Lee Hooker-féle lábdobogtatással kísért vándorzenész-balladák fekszenek jobban, mert az akusztikusra vetkőztetett szerzeményekben jobban megcsillanhat Weevil dalszerzői képessége. A kísérőzenekar már csapatjátékot, párbeszédbe bonyolódó hangszeres szólókat kíván, amelyek közé néha túl sok bluessztenderd csúszik. A Kobuci Blues Fesztivál nyitónapján is együttessel pengetett Gábor, és elsősorban gitártudását illusztrálta a kibővített szólószekciókban. Az előadás felett a gitárhősöket – Stevie Ray Vaughan-t, Albert Collinst, Johnny Wintert – kitermelő texasi blues szellemisége lebegett, Weevil pedig tisztesen helytállt ebben a közegben – főleg Bo Diddley I Can Telljének hard rockosabbra vett gitárszólójával kápráztatott.

false

Hiába a fősodor érdeklődő pillantása, amelyet népmesei sikersztorija révén Weevil élvez, ez bizony egy virtigli, klasszikus blueskoncert volt, gitárnyakra tapasztott, füstölgő cigarettával, nyúlánk herflidíszítésekkel és feszes bárzenekari alapokkal. Ha Gábornak még van is hova fejleszteni vagy egyéníteni a zenéjét, nála jobb pubzenészt keresve sem találnánk: piszkolt, karcos hangjával, keresetlen – de még csiszolható – konferálásaival és átható szerénységével is képes mosolyt fakasztani, nem csak az olyan bluessirámokkal, mint a Nobody Loves The Blues But Me, vagy az olyan riszáltató bluestáncdalokkal, mint a Weird Dancing Woman vagy a Real Men Don’t Dance (dehogynem).

A nekimelegedett résztvevőket a szabadtéri rendezvényekre vonatkozó tízórás csendrendelet se zavarta: a szomszédban már óriáskivetítőn kezdték sugározni az Argentína–Hollandia-meccset, amikor a színpadon megkezdődött a kötetlen, többzenekaros jammelés. Hogy ennek ellenére senki sem mozdult a helyéről, jól jelzi: ha épkézláb focicsapatunk nem is, de világszínvonalú – és a műfaj őshazájában is elismert – bluesmanünk azért már van.

Kobuci Kert, 2014. július 9.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.