Téved, aki azt hiszi, hogy a klasszikus zene története során először a 20. században jelentek meg női zeneszerzők. Komponáló hölgyeket a középkortól a romantikáig minden korszak fel tud mutatni Hildegard von Bingentől Francesca Caccinin és Barbara Strozzin át Fanny Mendelssohnig és Alma Mahlerig. Csakhogy ezek a „komponáló nők” nem válhattak egzisztenciális értelemben igazi zeneszerzőkké, mert környezetük nem támogatta, nem fogadta el őket ebben a minőségükben.
A 19. század egyik legjelentősebb női zeneszerzője Clara Wieck (1819–1896) volt, akit Clara Schumannként, Robert Schumann zeneszerző feleségeként és Johannes Brahms barátjaként ismer a zenetörténet. Kétféle értelemben is sikerült fellázadnia a konvenciók ellen: a kor egyik legjelentősebb zongoravirtuóza lett, és kiváló zeneszerző, akinek azonban, bár művei egy részét bemutatták, mégsem lehetett igazi sikere, mert nem engedte a kor.
A fiatal brit zongoraművésznő, Isata Kanneh-Mason Clara Schumann születésének bicentenáriumán a pianista-komponista műveiből készített lemezt. Gazdag a kínálat: hallunk zongoraversenyt, melyet Clara gyerekként írt és mutatott be, románcokat (hegedűre is, Elena Urioste közreműködésével), s végül egy nagyszabású szonátát. A stílus az érett romantikáé, Mendelssohn, Chopin és Robert Schumann költői hangjával rokon, a kidolgozás mesteri, a technika virtuóz és gyilkosan igényes. Semmi kompromisszum. Nem kétséges: Clara Schumann vérbeli zeneszerző volt, saját jogon. Szuverén, jelentős egyéniség – nem csupán „Robert Schumann hitvese”.
Decca, 2019
