Az utóbbi évek egyik legérdekesebb, egyben legnépszerűbb rockzenekara a Los Angeles-i EastWest Studiosnál vette fel negyedik albumát a szakmában magasan jegyzett Will Anspach produceri közreműködésével. Önmagában még ez a körülmény sem lenne garancia a sikerre, habár az Exotic Post Traumaticot hallgatva el kell hinnünk a zenészeknek, hogy sikerült kihozni produkciójukból azt a hangzást, amit mindig is mögé képzeltek. De közben megmaradt a Vitáris Iván énekhangja és a gitárjáték által dominált régi Parazol-sound is, nem kell attól félni, hogy kiveszett a lélek a zenéjükből.
Visszafogott tempóban, szintimelódiával kezdődik az album, a nosztalgikus hangulatból csak a harmadik szám, a What I’ve Been Through zökkent ki, ennek dögös-bluesos grúvja hozza ki először a jóleső borzongást a hallgatóból, ráadásul itt már Balla Máté is alaposan megtekeri a gitárját. Később is inkább ez a recept működik, a nyers rhythm and blues és a klasszikus hetvenes évek eleji, hol glames, hol hard rockos gitárzene (és néha annak kora kilencvenes évekbeli reminiszcenciája) is kiérződik a számokból. A zenekar pedig ebből a kellemesen eklektikus zenei nyersanyagból egységes hangzású és stílusú, rájuk oly jellemzően kicsit garázshangulatú lemezt rakott össze, amit a gitárriffek és a dalokká rántott melódiák működtetnek megfelelő hatásfokkal. Lehet, hogy igazuk van, és csak egy igazi nagy sláger hiányzik a végső áttöréshez, de attól már tényleg nem állnak messze.
Modernial/Butler, 2019
