Lehet, hogy a Hivesban dögösebbek voltak a riffek, a strokesos srácokon pedig jobban álltak a dizájnerdzsekik, a legutóbbi garázsrock-hullám vezető zenekaraiban akkor is csak egyetlen zseni volt: az a fura fiú a White Stripes élén. Ezért is utálhatták annyira az undergroundban a zsáner veteránjai, akik szerint Jack White úgy lett világhíres rocksztár, hogy pontosan ugyanazt vezette elő, amit ők már évekkel korábban kitaláltak. De hogy minden percben jobban is csinálta, mint körülötte bárki más, azt persze már inkább nem tették hozzá.
Az ember, aki az It Might Get Loud című dokumentumfilm szerint százas szögből és kólásüvegből is képes használható hangszert fabrikálni, első szólólemezén nem azt a zaklatott, szétcsavart gitárzenét játssza, amivel az immár feloszlatott Whites Stripes utolsó lemezén vagy a Dead Weather projekt második albumán próbálkozott. A Blunderbuss nem az elektromosságról szól, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt a Seven Nation Army szerzőjétől rutinból várnánk - markáns torzított gitárriffre például mindössze egyetlen dalt épített. Ez a lemez a maga higgadt tempókat, akusztikus gitárokat, zongorát és énekesnőket összeeresztő módján inkább azt a sejtést erősíti meg, miszerint Jack White mindig is elsősorban a blues felől közelített a (Led Zeppelin-Cramps-Gories-háromszögbe helyezett) rockzene felé.
Ahogy a Blunderbuss nem a kiszámíthatatlan jammelések lemeze, úgy nem is a kislemezes slágereké. Akárcsak anno az Elephant című White Stripes-lemez, ez is elsősorban egységben szemlélt albumként hatásos, ahol kivétel nélkül mindegyik, az első taktusoknál még régmúltbélinek hangzó, de egy markáns személyiség által aztán rendre sajátosan időtlenné formált dal erős darab, és egyik sem tülekedik a többi fölé. Úgy szól hosszú távra, hogy nincs mögötte erre irányuló görcsös akarat, csak szabadjára engedett rendkívüli tehetség.
Third Man/Columbia, 2012
