Némely előadóra jó hatással van a siker vagy a magánéletben beköszöntött boldogság. Alighanem közéjük tartozik a londoni, de már egy jó ideje Los Angelesben élő James Blake is. A csilingelően szép dallamtöredékeket tört ütemekkel és billentyűfutamokkal vegyítő zenész-producerből fokozatosan előbújt az énekes-lírikus, miközben a zenekészítői mesterség egy pillanatra sem veszett ki belőle. Az ügyes kezű mesterre mások is felfigyeltek, idővel nem csupán saját albumainak, de vendégmunkáinak száma is növekedett, így nem is meglepő, hogy az idén kijött negyedik szólóalbumán a nemzetközi popéletből ismert nevek szerepelnek. Ennek dacára mégsem holmi mainstream R&B sztárparádé ez; megmaradt
James Blake saját, személyes ügyének, és rendre az ő inkább már boldog, mint felhősen melankolikus magánvilága csendül fel az okosan megformált strófákban.
Abból is jól kivehető a stiláris változás, hogy a korábbi albumok néha szomorkásan szép, lassú botorkálásáról némileg gyorsabb és pattogósabb ritmikára váltott, és erősebb a kortárs hiphop/trap és elektropop hatása, de Blake ezeket a műfajokat is kreatívan és érdekesen képes használni. Travis Scott, a falzettben erős Moses Sumney vagy André 3000 mellett a legizgalmasabb közreműködő a flamencót revitalizáló katalán Rosalía, akivel klasszikus duettet ad elő. Blake kissé manipulált énekhangján a lassan lecsengő fájdalom helyett a reményről, sőt a beteljesült szerelemről dalol, és ezek a szívmelengető melódiák most mindenkire ráférnek.
Polydor, 2019
