Olykor a legnagyszerűbb zenekarok is kifognak egy gyengébb estét: egészen tömören ezt a roppant kézenfekvő s mégis meghökkentő felismerést kínálta a Bécsi Filharmonikusok múlt hétfői vendégjátéka. A magyarázat persze részben felderíthető, még ha az egyik alapvető ok éppenséggel ránk is üt vissza: a pesti koncertköhögés januárban eleve megemelt zajszintje ez alkalommal új rekordot állított be, mindjárt a felfedezésre felkínált delikát nyitószámot, az amerikai Charles Ives Háborús hősök emléknapja című tételét eredményesen közömbösítve. A másik fő ok legalább már nem a mi sarunk, úgy hívják, Michael Tilson Thomas. A nagynevű karmester ugyanis ezen a hangversenyen a szokottnál is unalmasabbnak tűnt, s működésével néha hosszú percekre fáddá tette csodazenekara közlendőjét. Így aztán a második részben felhangzó Brahms-szimfónia megannyi kitöltetlen ütemével bizony szét-szétcsúszott, és ez még azzal együtt is csalódást keltőnek volt ítélhető, hogy persze most is folyvást észbe vehettük, milyen pompás hangszeres művészek szolgálnak a bécsi együttesben, különösen annak rezes szekciójában. A muzikális összejövetelnek mégis leginkább Igor Levit zongorajátéka adott igazi értelmet, hiszen a csupa ideg s a mélyről felszakadó nézőtéri köhögéseket láthatóan nehezményező szólista túlzás nélkül parádésan szólaltatta meg Beethoven c-moll zongoraversenyét. Az 1987-es születésű pianista, akit legelőször talán a Liszt-bicentenáriumon, 2011-ben a Millenárison hallhatott az akkor bizony korántsem eléggé figyelmes magyar közönség, ma már köztudottan világhírű nagy művész, méghozzá nem csupán papíron. Ő ennek megfelelő színvonalon és ihletettséggel játszott, s mi is e tény ismeretében hallgattuk Levit zongorázását, szerencsénkre anélkül, hogy közös élményünket menet közben retusálni kellett volna.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 21.
