Lemez

James Williamson: Re-Licked

  • - greff -
  • 2015. február 23.

Zene

Noha számos koncert- és demófelvétel őrizte nyomát, a Stoogesról szóló írások nemigen szokták volt megemlíteni, hogy a zenekar a feloszlása előtt voltaképp összerakta a 70-es években végül soha el nem készült negyedik albumának teljes anyagát. Talán azért is volt ez így, mert a megismert számok szembementek azzal a kanonizált képpel, amely a Stoogest a rocktörténet örök radikális bajkeverőiként mutatta be: a dalok jelentős része semmit nem tett meg azért, hogy valamelyik irányban kilógjon kicsit a tradicionális rockzene már akkor is jókorára duzzadt alaphalmazából. Így aztán most duplán is jó ötletnek tűnik, hogy ezek a régi számok (az eredeti tervekkel ellentétben) nem a zenekar, hanem James Williamson gitáros neve alatt, számos énekes hadra fogásával látnak végül hivatalosan is napvilágot. Duplán, mert így senki számára nem lehet illúzióromboló a bluesos, erősen stonesos felfogás, a két évvel ezelőtt a Ready To Die-on már eléggé kifáradtnak hangzó Iggy Pop helyett pedig csupa lelkes arc serénykedik a mikrofon előtt. Első körben az énekesnők emelkednek ki: Carolyn Wonderland igazán súlyossá alakítja az Open Up And Bleed éjszakai balladáját, amely egyébként is az anyag legerősebb tétele, Lisa Kekaula a Bellraysből pedig a régi Iggyt idéző zabolátlansággal esik neki az album legpunkosabb tételeként előmagasodó I Gotta Rightnak. De a többiek (Jello Biafrától Mark Laneganig) sem sokat hibáznak ezen a nem igazán fontos, de igazán jó rocklemezen.

Leopard Lady, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.