Ha igaz, Stravinsky gyűjtötte a vezénylés közben eltorzult arcú, önmagukat mintegy keresztre feszítő híres karmesterek fotóit. Nos, a pompás brit historikus zenekarral Pestre látogató Vladimir Jurowski képmása még véletlenül se kerülhetne be egy ilyen gunyoros-elrettentő fotóalbumba: arcán csupán a figyelem látszik, nyugodt és pontos mozdulataiban sincs semmi színház – csakis zene. A 42 éves dirigens nagyon tudja, hogy mit csinál, s ez aligha csak azzal magyarázható, hogy a választott korszakát ezúttal odahagyó zenekar éppen orosz romantikus zenét játszik.
A kísérletező kedvű együttes programválasztása mindenesetre nem szokványos, végeredményében pedig határozottan felvillanyozó. Az Éj a kopár hegyen eredeti (azaz Muszorgszkij által hangszerelt) változata valósággal elsöprő erővel szólal meg: a dinamikával és a hangerő fokozásával merészen élve, a nyersebb szakaszok megszólaltatásában pedig láthatóan élvezetüket lelve, mely érzésben azután a közönség is osztozik. Hasonló energia jellemzi a Borisz Godunov három részletét is, egy komoly plusszal és egy épp ily komoly fogyatkozással. Az errefelé rég nem hallott bariton, Szergej Leiferkusz ugyanis egészen pazar kondícióban van: átütő erejű hang és a szerepformáló készség imponáló foka jellemezte az énekest, aki a fülünknek szokatlan fekvésben is meggyőző Borisznak bizonyult. Az viszont már annál problematikusabbnak tetszett, hogy a koronázási jelenetben a harangzúgás, míg Borisz halálakor a kórus megszólalása felvételről szólt – ami erősen illúziórombolóan hatott egy ilyen koncerten. A szünet után felhangzó Csajkovszkij-mű, a ritkán játszott I. szimfónia azután feledtette ezt a botlást: a Felvilágosodás Korának Zenekara – a darab melléknevének szellemében – valódi „téli álmodozás”-ba ringatta a hallgatóságot, s ez az álom egy remek koncertről szólt.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 16.
