"Javára válnak a hibák"

Felföldi Péter - Chief Rebel Angel

  • Vincze Ádám
  • 2013.02.24 13:01

Zene

A Disfear és a Zeke gyors, rövid és kíméletlen hardcore/punk zenéje felől indult, de annál jóval dallamosabb budapesti zenekar közel tíz éve alakult. Első lemeze, a Death Rock City 2007-ben, az igen erős The Black Horn pedig tavaly év végén jelent meg: ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar basszusgitáros-énekesét.

Magyar Narancs: Elég sokat csúszott a Black Horn, amit végül az internetről lehet letölteni.

Felföldi Péter: A Black Hornt még 2011 nyarán rögzítettük, ráadásul a lehető legspontánabb módon. Fél év alatt írtuk meg és próbáltuk össze a dalokat, a zenét pedig nagyjából négy óra alatt vettük fel, teljesen élőben. Ehhez képest bő egy évet szenvedtünk a kiadásával, mígnem úgy döntöttünk, hogy ingyen letölthetővé tesszük. Időközben próbáltunk persze kiadót találni, mert mindannyian nagy hívei vagyunk a hagyományos formátumoknak, de végül győzött az az álláspont, hogy akit érdekel, hadd férjen hozzá ingyen, illetve ha úgy érzi, akkor támogathatja a zenekart a Paypalon vagy egyéb csatornákon keresztül.

MN: Jóval barátságtalanabbnak tűnik ez a lemez az elődjénél.

FP: Nem is feltétlenül barátságtalanabb, hanem ezúttal talán jobban sikerült elkapni, hogyan szólalunk meg élőben. Egyrészt kevesebb vokál meg extra hangszer került rá, másrészt sokkal kevesebbet editáltunk rajta. Korábban volt bennünk egy tipikus első lemezes bizonyítási vágy, hogy ennek nagyot kell ütnie, miközben azt se tudtuk igazából, hogyan szeretnénk szólni: ez a kombináció a legritkább esetben sikeres. Később próbálkoztunk próbatermi felvételekkel, és rájöttünk, hogy sok általunk kedvelt külföldi lemez azért működik, mert nem erőlködtek rajta, hagyták, hogy menjen a maga útján. Ennek a műfajnak a hibák vagy épphogy a javára válnak, vagy nem is igazán baj, ha benne maradnak. Egyáltalán nem gáz, ha van egy ilyen, jó értelemben vett amatőr íze, sokan keresik ma ezt a zenében, mert minden olyan átkozottul kiszámított meg bepozicionált lett, hogy már szinte unalmas.

MN: Nekem a zenekarról a legkevésbé sem az amatőr jelző ugrik be.

FP: Abban az értelemben tartom magunkat amatőr zenekarnak, hogy engem a zenészlét professzionális oldala egy ideje már nem foglalkoztat, nem találom benne a helyem. Amikor tizenhét évesen elkezdtem gitározni tanulni, akkor persze voltak nagy álmok, aztán ahogy alkalmanként sikerült beleszagolni egy kicsit a bilibe, kezdett leesni, hogy ez baromira nem én vagyok. Tíz-egynéhány évesen agyonszapultam anyámat, hogy vigyen le fociedzésre, mert én leszek az új Daszajev, de két alkalom után azt mondtam, hogy mit keresek én itt, a bunkók között. Ha az ember sehol nem találja a helyét, akkor egy idő után rájön, hogy jobb, ha maga próbálja a szabályokat alakítani. Ez a zenekar is ilyen, sokaknak már az elejétől nem esett le, hogy mi a fenéről szól ez az egész, pedig valójában soha nem volt mögötte koncepció: egyszerűen csak gyors, zajos rockzenét akartunk játszani énekelhető refrénekkel. Az elejétől fogva szimplán az élvezeti értéket kerestük a zenében, miközben sok zenekar belefészkeli magát egy műfajba, és megpróbál annak az elvárásaihoz igazodni. Nálunk nem volt kigondolva, melyik szubkultúra fog a koncertjeinkre lejárni: játszottunk a legkülönfélébb zenekarokkal, akiknek a tábora vagy udvariasan végighallgatott, vagy legyintett és kiment a büfébe. Egy idő után szép lassan elkezdtek jönni az ismeretlen arcok, akiket előtte nem nagyon láttunk koncerteken, és szemmel láthatólag nem tartoztak se ide, se oda, csak egész egyszerűen tetszett nekik, amit csináltunk.

MN: A lemezeiteken a külföldön is ismert Pándi Balázs dobolt, aztán mindkét esetben kikerült később a zenekarból. Ennek mi az oka?

FP: Az ok mindkét esetben ugyanaz volt: ő annyiféle egyéb dologban van benne, hogy nem tudott hosszabb ideig ennek a zenekarnak nagyobb figyelmet szentelni. Úgy is mondhatnám, hogy míg neki ez egy projekt a sok közül, addig nekünk Barnival (Kiss Barnabás gitáros - V. Á.) sokkal személyesebb és fontosabb sztori. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én másfél éve Norvégiába költöztem, azóta pedig főként miattam áll a zenekar; ugyanakkor soha nem tettünk le arról, hogy valamilyen formában működjön ez a dolog.

MN: Hogy kerültél Norvégiába? Odakint zenélsz valakivel?

FP: Ha úgy tetszik, családalapítási szándékkal költöztem ki. A barátnőm norvég; Budapesten tanult, és az iskola végeztével átcuccoltunk ide, Oslo közelébe, egy kisvárosba. Jelenleg egy iskolában dolgozom mint napközis tanár, a zenéléshez pedig egyelőre annyi közöm van, hogy alkalmanként gitározni tanítom a porontyokat. Közben persze felvettem egy rakás dalkezdeményt itthon: egy részét a CRA-nak, a többi más világ, nyugodtabb, énekközpontúbb zene, amit mindig is szerettem volna kipróbálni. Hogy ezekből mi lesz, meglátjuk. Egyébként Barni is dolgozik valamin az új dobosunkkal, Gazsikával (Binder Gáspár - V. Á.) egy pesti próbaterem mélyén: kíváncsi leszek a végeredményre, mert jókat hallottam róluk.

MN: Annak idején készítettél egy lemezt a doom metalos Stereochristtal, majd visszatértél a harmadik albumra. Azzal a zenekarral mi újság?

FP: A Stereochrist-féle történet részemről a tavalyi tízéves jubileumi bulival lezárult, bár ez így nem lett kimondva. Amikor visszakerültem a zenekarba 2009-ben, akkor a kiköltözésem már kész tény volt, és ezt a többiek is tudták. Amolyan mindent vagy semmit alapon mégis belevágtunk, és annyiból nem bántam meg, hogy felvettünk egy jó lemezt, amire nagyon büszke vagyok. Hogy a zenekar további sorsa mi lesz, azt szerintem még ők is próbálják kitalálni.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.