Ha nem is gondoljuk, hogy Bartók Béla zenéje Bogányi Gergely és a pécsiek legsajátabb világát jelentené, azért a II. zongoraverseny, s különösen annak második tétele (éjszakai hangulatával és mélységes emberi magányával) formátumos megszólaltatásban hangzott fel. A Bartók-versenyművet két, a múlt századelőn keletkezett zenekari kompozíció fogta közre: az Alborada del gracioso Maurice Raveltől és Szkrjabin III. szimfóniája. Az előbbi tökéletes koncertindító számnak bizonyult: elemi lendülete és spanyol-spanyolos koloritja tökéletesen érvényesült a Pannon Filharmonikusok előadásában. Az elméletekben oly gazdag Alekszandr Szkrjabin szimfóniája, az "Isteni költemény" melléknévvel felruházott mű elsősorban a felfedezés élményét kínálta a hallgatónak, hiszen aligha állítható, hogy a hazai koncertrepertoáron gyakorta szerepelne ez az alkotás. A pécsiek most tiszteletre méltó elkötelezettséggel vezették végig közönségüket e változatos természetű szimfónián, ám az interpretációjuk olykor mégis motiválatlanabbnak, s ezzel együtt bombasztikusabbnak tűnt a kívánatosnál, dacára Bogányi Tibor erősen motivált, szélesen teátrális vezénylésének - vagy talán éppen azért. Igaz, a vezénylés elsősorban, sőt szinte kizárólag a zenekarnak szól, s így e tevékenység eredményességét voltaképpen a vizuális észlelés kirekesztésével kellene megítélni. De hát mit tegyen a recenzens, ha egyszer úgy érzi, ezúttal a karmester artisztikumot sugárzó, kigyakorolt mozdulatai legalább felerészben a közönségnek szóltak?
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 18.
