Sokan hiszik úgy, hogy a popzene haldoklik, és ilyen művésznévvel a legkomolyabb erőfeszítésekkel sem lehet labdába rúgni az újrakezdésektől és összeomlásoktól hangos szórakoztatózenei világban. Talán így tényleg nem lehet bírni a ravaszabb trükkökre éhes publikummal, de Jim Noir mégis eme nom de guerre alatt alkotja saját, utánozhatatlanul melodikus és olvadóan behízelgő dalait, amelyeket akár a tábortűz körül is előadhatna. Az angol énekes-dalszerző Manchesterben nőtt fel, és ott kapott rá a zenekészítésre, amit az utóbbi másfél évtizedben tökéletesített: ennek csekkolásához ajánlanánk a 2008-ban készült, névazonos albumát. Az A.M Jazz című nagylemeze első blikkre valóban úgy hat, mintha a Crosby, Stills, Nash &
Youngot hallanánk szordínóval, ráadásul tánczenére korlátozottan alkalmas elektronikával dúsítva, a feladatra alkalmatlan előadókkal. De hamar be kell látnunk, hogy ez tévedés: a műfaj egyik legkreatívabb bohóca próbálja darabokra törni a popzene amúgy sem túl stabil eresztékeit. Jim Noir nem az útjába került alkalmi akadályok miatt választott magának új szakmát, viszont gyorsan kedvet kapott a tágan értelmezett popzene metamorfózisának minél élvezetesebb kihasználására. Az egyik legkedvesebb kortárs előadóról beszélünk, ugyanakkor dalait tartós használatra mégsem ajánlanánk, mivel mindez ebben a lustaságot ragályszerűen terjesztő töménységben már veszélyes, nemcsak önmagunkra, de a komplett humán ökoszisztémánkra is.
Dook Recordings, 2019
