Amikor a Narancs indult, igyekeztünk számba venni, hogy "elődeinkként" miféle lapokra tekinthetünk. Engem akkor igen kellemesen érintett, hogy - a Libération és a Village Voice mellett - az Új Symposion is biztosan cövekelt hagyományaink terepén, hiszen a nyolcvanas évek vége éppenséggel nem tartozott az erősebb korszakai közé, amikor pedig a topon volt, még javában oviba jártak a kollégáim.
Mit mondjak, én megszállott Sympó-fan voltam. Hetvennégyben, amikor először találkoztam vele, már a tipográfiájától elájultam, aztán miután a "Symposion könyvek" sorozatra is rákattantam, azzal kellett szembesülnöm, hogy a kedvemre való dolgokat a Vajdaságban írják: kallódásról és otthontalanságról, hippikről és provókról, Szabó Gáborról és McLuhanről, egyáltalán, a friss szelek iránti nyitottságról.
"Ez a lap az akkori Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, mint ahogy maga Jugoszlávia is elképzelhetetlennek tetszett nálunk. Először is azért, mert a jugoszláviai magyar irodalom nemcsak magyar irodalmi hatásokat mutatott, hanem jugoszláv irodalmiakat is, és a jugoszláviai irodalomban az avantgárdnak sokkal erősebb befolyása volt. Másrészt pedig Jugoszláviában sokkal nagyobb volt a politikai szabadság. Olyan dolgokról lehetett beszélni, amelyekről Magyarországon korántsem, nemcsak az orosztémáról, ami ott egyáltalán nem volt tabu, hanem társadalmi és érzületbeli lázongásokat is ki lehetett fejezni."
Eörsi István - aki maga is gyakran publikált a Symposionban - nyilatkozott így egy dokumentumfilmben. Azt a filmet (Száműzetések - Beszélgetések az Új Symposionról) én készítettem Fenyvesi Ottó és Gazsi Zoltán társaságában, és éppen az ellenkezőjét próbáltam vele elmondani, mint amit most Szerbhorváth György állít.
Egykori kollégánk ugyanis azt írja Vajdasági lakoma című könyvében, hogy "a hősidőkre az egykori szereplők gyakorta úgy emlékeznek vissza, mintha valami nagy hatású folyóiratot készítettek volna, ám közelebb áll az igazsághoz, hogy az Új Symposion (É) képes volt botrányokat kiváltani, de ez nem igazán volt széles körű hatás".
Hát nem tudom. Az elmúlt húsz évben egy csomó vajdasági íróval beszélgettem, de egyik sem fényezte a nemzedékét vagy magát. Akik Eörsihez hasonlóan az Új Symposiont "kaserolták" - mint mond-juk Mészöly Miklós, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Konrád György vagy Esterházy Péter -, azok ide-haza tartották azt róla, hogy megkerülhetetlen.
Úgyhogy félek, Szerbhorváth Gyurit túl messzire ragadta forradalmi hevülete, amikor arra vállalkozott, hogy bebizonyítsa: az Új Symposion "legendája" nem több, mint egykori szerzőinek az "önmitologizálása". Ahogy az sem a legszerencsésebb, hogy könyvének Az Új Symposion történetéről alcímet adta, jóllehet a lap történetéről csak mérsékelten szól.
*
A kilencvenes évek derekán Sz. Gy. maga is szerkesztette a Symposiont. (A lap címéből akkor már hiányzott az "Új". A háború éveiben megszűnt folyóirat két ágon "öröklődött" tovább: a legifjabb nemzedék új lapot gründolt Symposion címmel, míg a korábbiak létrehozták Veszprémben az Ex Symposiont.) Gyuriék lapjáról az a hír járta, hogy igen bátor és erős a politikai publicisztikában, azon hagyomány szellemében, amely az Új Symposion első (1961-1974) és harmadik nemzedékére (1980-1983) volt jellemző.
Innen nézve jobban értem, miért kell azon rugóznia, hogy a lap története során helytálló vagy hitel-telen volt-e a sympós szerzők tár-sadalmi-politikai nézete, illetve a Sympó programja. Pontosabban: ha "erről is" ír egy fejezetet, szerintem tök oké. De itt másról van szó. Kollégánkat valójában nem az Új Symposion története izgatta, hanem az, hogy "megfoghassa" szerzőit: micsoda el nem ítélhető módon viszonyultak a szocializmushoz és Titóhoz, Marxhoz, Maóhoz és Marcuséhoz, Sinkóhoz és Lukácshoz, a nemzetiségi kérdéshez és a jugoszláviai magyar irodalomhoz, 1968-hoz vagy a II. világhá-ború vajdasági rémtetteihez. Legalábbis ezt tálalja a Vajdasági lakoma első kétszázhatvan oldala, a sympósok ezen a szűrőn át ínycsiklandók számára. Ami a politikán túl van, az nem kerül terítékre - jóllehet az Új Symposion művészeti-kritikai folyóiratként jelent meg a hatvanas-hetvenes években.
E vakvágányon egyébként konzekvensen és logikusan halad szerzőnk. Szinte mindent elolvasott, ami az Új Symposionban és annak kapcsán napvilágot látott, s nyilván rengeteg meló van a könyvében. Tényleg nagy kár, hogy nem figyelmeztették időben: rossz úton jár.
Elvégre nem helyénvaló egy olyan szerkesztőségtől várni kristályos-egységes ideológiát, amely-nek mindenfélék voltak a tagjai: az egyik tudósforma, a másik csavargó bohém, a harmadik félénk falusi, a negyedik anarchista, az ötödik népies, a hatodik radikális avantgárd. Miféle markáns programot gyúrhattak volna ebből?
De ez csak a kisebbik bajom. Az igazi gondot abban látom, amiről nem esik szó a könyvben. Szerb-horváth ugyanis anélkül nyúl az Új Symposion történetéhez, hogy betekintett volna négy nemzedék költőinek-íróinak a sorsába. Holott nem akármilyen időket éltünkÉ Tolnai Ottó korában "még csak" egyik-másik lapszám végezte zúzdában (s a főszerkesztő a bíróságon), de nem kellett sok, hogy egy pornográf-nak minősített versért Sziveri János szerkesztőségét az utolsó szálig száműzzék a vajdasági kultúrából; aztán a helyükre állítottak bojkottálása, a háború és az emigráció darálta tovább a lapot, s már egymásnak is feszülő nemzedékeit. Ezt nem lehet csak úgy megpendíteni, a szimpla tények szintjén. Az meg végképp nem megy, hogy az Új Symposion története "elhallgassa", melyek voltak azok a művek, lapszámok, könyvek, amiket nem szalaszthat el az utókor. Úgyhogy jöhet a következő; a Sympó feldolgozására továbbra is várnunk kell.
*
A Vajdasági lakoma ahhoz majd jelentős háttéranyagként szolgál. Külön-külön működnek az elemei, de mivel egyetlen rugó hajtja őket, nem futja olyan sokrétű történetre, mint amilyen az Új Symposioné volt.
1996-ban azt kérdeztem Bosnyák Istvántól - aki a hatvanas évek első felében szerkesztette a lapot -, hogy mi jut az eszébe, ha azt hallja: Új Symposion.
"Persze, hogy az irodalmi ifjúság jut az eszembe - mondta -, és persze, hogy azok az akkor minden helyi determináltság ellenére is majdnem korlátlannak tűnő szépséges európai, magyar és jugoszláv távlatok, amelyek akkor, a történelem fura illúziójaként ott lebegtek a szemünk előtt. Elmúlt közben harmincvalahány év, és hát ma itt vagyunk, ahol vagyunk: a történelmi illúziók a porban, az irodalmi, kulturális, nemzeti kisebbségi illúziók úgy-szintén a porban, úgyhogy majd a boldog XXI. századnak és az akkori itteni, vajdasági magyar fiatal íróknak lesz mit újra kezdeni, lesz mit kivívni illúzióban, perspektívában, és reméljük, a realitásokban is."
Ezt kéne mind egy könyvben kibontani...
Kalligram Könyvkiadó, 2005, 386 oldal, 2500 Ft
