Vágytalanul, lassan - Imre Mariann és Kótai Tamás kiállítása (képzőművészet)

  • Hajdu István
  • 2005. szeptember 8.

Zene

A hetek, hónapok óta érkező meghívók s nyomukban a magabiztos kiállítások arról értesítettek, hogy bekövetkezett, ami várható volt.

A hetek, hónapok óta érkező meghívók s nyomukban a magabiztos kiállítások arról értesítettek, hogy bekövetkezett, ami várható volt. A 19. század harsányan-hetykén újra beköszönő szalonrealizmusa, vagyis annak remixe revivalba csapott, s mindaz, ami ellen Fülep Lajos (ki írta le hivatkozásképpen, referencia gyanánt és bűntudat nélkül utoljára a nevét?) életét tette föl, az az elmúlt néhány évben diadalt ült és most torol. Karlovszky- és Margittay-díjakat kellene alapítani, ez már biztos, sőt a jövőben még Fried Pál-stipendiumot is lehetne. Jöjjön el az ő országuk, és hallelujázzunk mindazoknak, akik savanyú szagú, de roppant igyekezettel beszélik rá a fiatal művészeket, hogy fessenek Isten látogatta műterembelsőket vagy digitalizált plein-airt, amennyit csak bírnak. A nagy dráma persze nem ez, s nem is a művészettörténet halála, s nem is a szembe-oldal, az absztrakció partszakadása, s nem is a konceptualizmus végzetes kiürülése; a nagy dráma, hogy mindenki tehetséges, mindenki csinál valamit (csinál, amit akar), következésképpen most már tényleg mindenből annyi vanÉ, hogy annyi baj legyen (a la Bizottság).

Nem egészen ide tartozik, de talán mégis: 2005. augusztus 19-én 23.43:11-kor a következő e-mailt kaptam:

J'AIMERAIS VOUS FAIRE SAVOIR QUE

Picasso a dit un jour

L'art est un mensonge qui nous fait comprendre la vérité.

A mondatot magában foglaló üzenet az ego [at] ben-vautier [dot] com címről érkezett, vagyis Ben Vautier küldte szokásos, két-három naponta érkező levél-naplójának soros darabjaként. Szó sincs arról, hogy Ben levele - "Szeretném tudatni, hogy Picasso egy nap azt mondta: a művészet olyan hazugság, mely megérteti az igazságot" - szíven ütött vagy csak mélyebben meghatott volna, ám arra mégis elegendő "üzenettartalékkal" rendelkezett, hogy sejtelmekkel töltsön el. Tudom, közvetlenül sem Ben Vautier-nak, sem Picassónak nincs köze a magyar művészet jelenéhez, ám a mondat mégis, áttételesen, váratlanul, de nagyon, már-már mákonyosan jókor jött segítséget és érveket sugallt a helyzet (valahai-majdani) értelmezéséhez. Vautier ugyanis, akinek a koncept arthoz a kezdetektől, s- ez már nem gyakori - máig szerves köze van, két dologban erősített meg. Egyrészt abban, hogy az elméletileg valóban ellenszenves utólagos, visszavetített interpretáció bizonyos esetekben igencsak hasznos, sőt kikerülhetetlen eszköz lehet, már azért is, mert az aktuális értelmezés nem bújhat el az idő elől, snem teheti meg, hogy tudomáson kívül hagyja az idő által épített, vagy ellenkezőleg, elkoptatott érveket, másrészt: mert éppen a koncept art (volt) az a művészeti módszer, mely Picasso cinikusnak tetsző, epe-keserű (prekonceptuális) mondatának szögesen ellentmondva a tiszta, maradandónak vágyott igazság vizualizálására törekedett.

Picasso mondata ugyanis - Vautier elselymásított-elselypített interpretációjával együtt - ma (tehát az elmúlt években) kifordult önmagából, s annyit jelent: a művészet olyan hazugság, mely megérteti a hazugságot; másképpen: végleg elfedi az igazságot.

Tudom, a fenti drámai, dupla nyitány Imre Mariann és Kótai Tamás kiállításával kapcsolatban túlméretezett és kifejtetlen is, de arra talán mégis alkalmas, hogy tértivevényezzen egy sajátos patthelyzetet, melyről a két művész természetesen nem tehet, melynek nem részesei, de közvetve, azt érzem, mégis szereplői (vagy áldozatai).

Imre Mariann és Kótai Tamás ismert, az évek során már bemutatott műveket szerkesztett most új rendszerbe, s a tárlat, ha nem is tragikus, de mindenképpen szomorú igazságot "ábrázol": az általuk képviselt művészeti gondolkodás és praxis napja - úgy rémlik - leáldozóban van. A két művész, ha más-más módon is, a végső, elfedetlen igazságot egyfajta posztkonceptuális eklektika szellemében igyekszik feltárni. Mindketten szimbólumok értelmezésével és újrafogalmazásával foglalkoznak: Imre Mariann jelképek elemzésével, aktualizálásával az örök, spirituális igazság megjelenítésére, Kótai pedig jelek teremtésével az igazság spiritualizálására törekszik. Imre Mariann a hetvenes évek közepe óta ismert magánmitográfusok nyomán a kilencvenes évek második felétől "privát helyzeteket", partikuláris sorsokat, saját életet akar - finoman és lírai módon - univerzalizálni, vagyis: egyetemes jelképekkel leírni, szinkronizálni az örök névtelenséget, vagy fordítva, a névtelenség állandóságát aranyfénybe vonni, míg Kótai Tamás naturális vizuális elemeket szakralizál-általánosít jelképteremtő igénnyel. Imre Mariann szimbóluminterpretációi - a szívé vagy a kézé - sajátos, költői szinkretizmusról tanúskodnak, Kótai Tamás számára pedig a természetadta véletlenszerű, mesterséges kép sugall valamifajta teremtő erőt. A baj azonban akkor jelentkezik, amikor Imre Mariann "túlsúlyos" szimbólumai már-már önjáróan, automatikusan telepszenek a privát mitológia kifejthetetlen, mert kimondhatatlanul saját, egyszersmind gazdag világára, s nem tesznek, mert nem tehetnek mást, mint egyetemessé nivellálják az egyedit, Kótai esetében pedig épp ellenkezőleg: a privát jel nem képes kibontakozni és közelíteni - kikeveredve a puszta harmónia szépségéből - az általánosabb felé. Munkáikban, természetesen, ott rejtezik az igazság (szépsége), nem is felfedhetetlenül, csak épp a világrajövetel vágya nélkül.

Úgy tetszik, a sokáig szeretett, fátyolos-okos szépség, az elharapott enigma, a félig kimondott mondat, a falhoz kent szivacs nyomában születő éteri titok összeroppant s kimúlt. Ki hiszi már, hogy a szív és az ész együtt mindenre kész?

Raiffeisen Galéria, október 9-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.