The Perfect Name: Belsõ oldalakon A kilencvenes évek elején, amikor a magyar underground/alternatív terepen - egy-két kivételtõl eltekintve - az imázs szinte kizárólag a kockás ingben, fekete pólóban és festett hülyegyerek-frizurákban nyilvánult meg, felbukkant egy zenekar, amelynek tagjait mintha egy londoni skatulyából húzták volna elõ. Ma már szinte hihetetlen, de a The Perfect Name attól tûnt különlegesnek, hogy külsõre majdnem olyanok voltak, mint az éppen aktuális menõ arcok az MTV-n, sõt - noha leggyakrabban olyan földalatti centrumokban játszottak, mint a Fekete Lyuk vagy a Razzia (a Toldi moziban) - a zenéjükben is több-kevesebb sikerrel igyekeztek elhatárolódni a hazai versenyzõktõl.
A zenekar szekere néhány évig araszolgatott, kiadtak három albumot, aztán az évtized végén még egyet. Úgy látszott, az ezredfordulóra végleg eltûntek, de most - hat év elteltével, jóval "leírásuk" után - megint felbukkantak.
Eddig azt gondoltam, a "modern rock" kategóriának nincs semmi értelme, a Belsõ oldalakon meghallgatása után viszont folyamatosan az járt a fejemben, hogy ennél találóbban nem lehet jellemezni ezt a lemezt. Igaz, hogy az albumon szereplõ tizenhárom dal szinte mindegyikének gyökereit megtalálhatjuk a hetvenes-nyolcvanas évek brit popzenéjében, kicsit közelebbrõl a zene mintha az Ultravox és a Mission között lebegne, mégis régen éreztem hazai könnyûzenei produkciót ennyire frissnek és korszerûnek.
Nem így az ezoterikus produktumokat idézõ borítót, illetve olyan, "nagyot mondani akaró" szövegeket, mint például ez: "Te is hallottad mástól / hogy az élethez kell / kell szemben a fojtó / érzésekkel / hogy legyen a belsõ / vonalakon / közel a lélek / menedékéhez / hol a szavaik ellen / lehet a csend / lehet a válasz / lehet a rend." Mindez azonban csak olvasva fáj, zenével megjárja, sõt fel sem tûnik.
- legát -
EMI, 2005
****
Hunyady Sándor: Honvágy Állítólag tõle származik a mondás: "A legjobb maszturbálni. De baszni nagyobb hecc." Régebben kételkedtem, hogy ez a szerelmi csatákban oly sikeres sármõr ilyet mondott volna, ám a kötetben közölt, testvérének, Bródy Illésnek New Yorkba küldött egyik levél erõs ellenérv. Együtt terveznek darabot, és Hunyady ezt vizionálja a közös meghajlás utáni órákról: "A primadonnát sem irigyelném, akit megcseszel, mert a faszom már abszolúte rossz, hála IstennekÉ!" És egy másik tanács: "Sírva könyörgök, ne bassz sokat! A baszás jobban lankaszt, gyöngít és rontja a munkakedvet, mint a kártya, a szesz és a nikotin együtt-véve." Hát igen, a 11 Amerikába küldött levélbõl a megkeseredett Hunyady arcképét látjuk, aki mindennap az öngyilkosságra gondol. Pedig nyerésre állt, Illés elintézte, hogy az elegáns új lap, az Esquire rendszeresen közölje írásait, és 1940 tavaszán ki is jutott New Yorkba. Úgy tûnt, nagy pálya nyílik elõtte. De hazamenekült, és Pesten a vonatból kiszállva rögtön egy másik pálya iránt érdeklõdött: "Ki nyerte az Erzsébet királyné díjat?" Honvágy.
Ez a nagyszerûen szerkesztett, a levelek mellett csodálatos tárcákat és fényképeket közlõ kötet (mindez elsõsorban Alexander Brody és Kurta Zsuzsanna érdeme) az egyik legnagyobb magyar novellista vergõdésének állít emléket. Menthetetlen volt, sokkal végzetesebben magyar, mint "izzóan magyar" fajvédõ pályatársai. Kitartott hazája mellett, noha ez csak a kártyaszobákat és a lovakat jelentette. Vagy mégsem? "Magyarok vagyunk. És ha kell, meghalunk a hazánkkal."
Sírva könyörgök, olvassunk Hunyady Sándort!
- banza -
Ulpius-ház, 2005, 290 oldal, 3480 Ft
*****
Sin: Absinth Mona Moore és Andy Orel Bécsben él és alkot: duójuk most valami egészen különös hangulatú és mégis megejtõen szép lemezt hozott létre. Melankólia és szenvedély, énekbeszéd és zömmel minimalista elektronika ütközik a számokban, s az eredmény biztosan felkavarja majd a hallgatót. A legjelentõsebb hozzáadott érték tán Mona Moore általában a mély regiszterekben bóklászó, fátyolos hangja: a hallgatónak egyszerre juthat az eszébe Amanda Lear és Laurie Anderson. Klasszikus dalokat hallunk, szerelemrõl, szenvedélyrõl, effélékrõl - jórészt az elõadópáros szerzeményeit, kisebb részben sztenderdeket: a Love Is Blue és a Can't Help Falling In Love meglehet, gyakorta feldolgozott szerzemények, de így, ahogy itt hallhatjuk, még senki nem nyúlt hozzájuk. A Rosmarienbaum középkori dallamot fordít át igen szuggesztíven (ez egyben az egyetlen német nyelvû darab, ahogy van francia is, a Poem For Raphaelle címû), és nem felejthetjük azt sem, hogy számos dal a maga sajátos módján slágergyanús: a reggae-s lüktetésû Devildivine vagy az ír zenei alapzatú My Plants Are Enough dallama határozottan fülbemászó. S ez csak az egyik diszk, a másikon ugyanis eredeti Sin-számok remixeit találjuk olyan alkotók keze alól, mint a három feldolgozással is tüntetõ Abe Duque (a So Sad sötét elektropop mixére akár még táncolni is lehet), az Audiodope vagy a Freedom Satellite. A lemezborítón joggal idézik Szókratészt - ne feledjük: ahol bûn van, ott remény is van. S valóban.
- minek -
Abuse Industries/Deep Distribution 2005
*****
Gyilkos labda - A kerekesszék harcosai Elsõ hallásra rémísztõen hangzik, futurisztikussá (Mad Max találkozik Ben Hurral a karosszérialakatosnál) spécizett kerekesszékeken négyen négy ellen egy röplabdával, minden belefér, amit csak a "full-contact" megenged, a cél az ellenfél gólvonala mögé juttatni a bõrt. Legalább ennyi veszélyt rejt az is, hogy minderrõl amerikai dokumentumfilmet láthatunk. Ám helyben vagyunk, a sportot (kétség nem fér hozzá: klasszikus és utópisztikus) Kanadában találták ki. De mit kezd ezzel egy amerikai dokumentarista? Lesz-e könnyeknek facsarászata?
Az amerikai dokumentumfilmek magyar mozikban látható hányada (az utóbbi idõben volt néhány), pontosan úgy viszonyul az európai dokumentumfilmekhez, mint a hollywoodi játékfilmek az itteniekhez - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy európai dokumentumfilmet jóval kevesebbet látni a mozijainkban (ami azt illeti, tévéink se törik nagyon magukat). Egyszerûen tök mások az alkotói preferenciák itt és ott. E szempontból a Gyilkos labda színtiszta tengerentúli termék, számos választott tárgyában rejlõ csapdát (ne szépítsük, olyan terep ez, mint egy aknamezõ) azonban magától érthetõdõen kerül el. Leginkább azért, mert a harcért való harcosság, és nem az életben maradásért vívott harc érdekli elsõsorban. Az utóbbi járulékos haszonnak, talált pénznek tekinthetõ, de mire megyünk vele, ha adott esetben kimaradunk a csapatból, vagy a sorsdöntõ meccsen hajszállal gyõz az ellenfél?
Jelen dokumentáció egyfelõl nyilvánvalóan egy tök ismeretlen terep-re kalauzol, másfelõl befogadható játékfilmként is nehézség nélkül - bár ez megítélésem szerint túl nagy luxus.
- bruno -
A Mokép bemutatója
****
Donizetti-Szilágyi: Szerelmi bájital - haszid olvasatban Az ilyesforma címek láttán rendszerint még az egyébiránt jámbor operalátogató lelkébe is befészkeli magát a bizalmatlanság gonosz kis démona. Mi sülhet ki ebbõl? - kérdi nagy komiszan, s fölidézi megannyi forradalmian újszerûnek szánt, de végeredményben csak testszagúra sikeredett rendezés nyomasztó emlékét. Az elõzetes aggodalmak nagyrészt ezúttal is megalapozottnak bizonyulnak, Noha Szilágyi Gábor rendezése nem nélkülözi a szórakoz-tató és eredeti ötleteket (például hogy a címben szereplõ elixírt egy bájosan teltkarcsú delnõ perszonifikálja), azért Donizetti örökbecsû vígoperája fölöttébb bizarrul hat a haszid zsidó környezetben. A kuruzsló Dulcamara hellyel-közzel talán még beillik vándor csodarabbinak, bár meglehet, hogy ez is inkább csak a nézõi jóindulat eredménye. De már a minden ízében marciális amorózóra, vagyis Belcore õrmesterre aligha ismerhetünk rá abban a derék, nagy szakállú bóherben, aki szemmel láthatólag jobb meggyõzõdése ellenére masírozik föl s alá a színpadon. Így az elõadás számos derûs pillanatával együtt is menthetetlenül megsínyli a merész transzplantációt, amelynek sikerületlenségét a zenei megvalósítás sem képes feledtetni. Pedig Csányi Valéria igazán elsõrangú zongorakísérõ, s a kellemes hangú Váradi Zita is nagyszerûen hozza Adina szólamát. Fájdalom, a többiek korántsem állnak feladatuk magaslatán: ügyesen mozognak, élvezettel játszanak, de az énekléssel nyilvánvalóan még akadnak kisebb-nagyobb gondjaik. A Nemorinót a megszólalásig hûen alakító Ocsovay János esetét pedig különösen problematikusnak találjuk. Mert azt a krónikus tenorapály közepette is egyértelmûen kijelenthetjük, hogy az Ocsovayéhoz hasonló orgánumot még szûk családi körben is csak a legnagyobb tartózkodással lenne szabad használni.
László Ferenc
Augusztus 31., Belvárosi Színház (Zsidó Nyári Fesztivál)
** és fél
bUDAPESTI ISKOLA - MAGYAR DOKUMENTUM-JÁTÉKFILMEK 1973-1984 Péntekenként, délután négy órakor Kádár János beült a Báthory utcai Mokép-vetítõterembe, és megnézte azt a szórakoztató - gyakorta csempészkópiaként behozott, tolmáccsal alámondott - filmet, amit Szûcs bácsi, a mozigépész választott ki számára az adott hétre, krimit, kalandfilmet, ilyesmit. Magyar alkotás szóba se jöhetett, azt Aczél György megtiltotta, nem akart volna miattuk konfrontálódni a fõnökkel. A történetet Pozsgay Imre meséli el egy interjúban - persze nem e sztorikra van kihegyezve a kötet, de az ilyesmi éppoly sokat tud hozzátenni egy könyv tárgyához, mint azok a filmes pillanatok, amikor a kamera elfordul elsõdleges témájától, és valami mást mutat, hogy a nézõ fejében teljesebb kép állhasson össze.
A magyar film egyik sajátos vonulata, a Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Tarr Béla, Schiffer Pál, a Gulyás testvérek és társaik által kialakított, s egy külföldi filmkritikus által Budapesti Iskolának elkeresztelt irányzat képének összeállítására tesz kísérletet a Zalán Vince szerkesztette kötet. A maga módján ebben is benne van a dokumentarista attitûd: régebben itt-ott megjelent, de csak könyvtári bogarászással elõkereshetõ interjúk, kritikák, kiáltványok és filmográfiai adatok, valamint most készült beszélgetések és tanulmányok egymás mellé rendezése, tények felsorakoztatása, egyes szereplõk szempontjainak, emlékeinek ütközte-tése, a társadalmi és filmszakmai háttér felvázolása - ami persze kérdések felvetéséhez vehet. Mi történt velünk és miért, mit csináltunk mi, mit tettek õk, mit tehettünk volna másképp stb. Egyetlen biztos pontot (a pénteki Kádár-mozizás megszûntét) leszámítva végsõ, tökéletes válasz nincs - csak egy halom újranézendõ film, meg most már ez a hozzájuk méltó kötet.
Sz. T.
2005, Magyar Dokumentumfilm Rendezõk Egyesülete, 367 oldal, ármegjelölés nélkül
*****
Debashish Bhattacharya - Calcutta Slide-Guitar Akik figyelemmel kísérik a Remember Shakti zenekar tevékenységét, azoknak ismerõs lehet Debashish Bhattacharya neve. A kalkuttai zenészcsaládba született muzsikus vokális zenei tanulmányai után talált rá a slide-gitárra, amit a Hawaiiról Kalkuttába látogató Tau Moe kezébõl ismerhetett meg India 1929-ben. A helyi zeneszeretõ közönség nagy örömmel fogadta az új jövevényt, hiszen nagyon kevés azoknak a hangszereknek a száma, amelyeken teljességében megszólaltatható a hindusztáni muzsika. Ezután még 20 évnek kellett eltelnie, amíg az elsõ slide-gitáros megjelent az indiai színpadokon.
Debashis Bhattacharya már a harmadik gitárosgenerációhoz tartozik, vagyis a játéka precíz és technikailag nagyon letisztult. A lemez elsõ felében hallható Rága Tilak Kamod békés játékosságában ez könnyen le-fülelhetõ.
A lemez második felét kitöltõ Rága Basant Mukhari esetében pedig tökéletesen átjön az az érzelemgazdagság és néha szinte felfoghatatlan zenei absztrakció, ennek a rágának a hangulatvilága a teljes békétõl az eksztatikus örömig terjed. A zene a lassú, de díszes nyugalomból alig fél óra alatt jut el olyan sebességig, ami még a legmegátalkodottabb hardcore-rajongót is elismerésre készteti. Az önök kedvéért megszámoltam: 360 BPM, vagyis legalább 1440 db tiszta zenei hang percenként. Természetesen a lemezelvétel csak egy részét tudja reprodukálni annak az élménynek, amit a zene tud nyújtani. Tessék koncertre járni!
- szabi -
River Boat Records/INDIeGo
*****
Még mindig lakótársat keresünk Az elõzmény derûs kis francia komédia, pár éve ment idehaza. Barcelonában béreltek benne lakást a nyugat-európai nemzetek Erasmus-ösztöndíjas, egyetemista-korú sarjai. Dán, német, olasz, brit, katalán ugrott egymás torkának, verekedett össze a hûtõ tartalmán, hogy aztán együtt beszíva rommá hemperegjék az albérletet vagy spiccesen zaklassák a spanyol utcák embereit. A bérlõknek bekavart a zsenge párizsi legény (Romain Duris - Arséne Lupin), végképp összekutyulva a lelkek, testek és nyelvek eme multikulturális halmazát. Életszagú komédiának szánták, az is lett, no meg nagy nemzetközi siker. Várható volt, hogy jön a második rész. Reméltem, nálunk forgatják, az egyik pesti koleszba zsúfolt románok, horvátok, szlovénok, osztrákok és szlovákok mennek egymás idegeire, netán a tokaji név használata feletti jogvita apropóján inzultálják a másikat. Nem ez történt, az új leosztás - mostanság még keletebbre illik kacsintani - az oroszokat (nép, nyelv, ország) veszi be a játékba. Két megközelítés lehetséges.
1. A film vadonatúj értekezés a harmincas pályakezdõk partner, életcél és ki tudja, még mi egyéb utáni kutatásáról, franciásan édes sziruppal nyakon öntve.
2. Elõdjének hátszelén sodródó, szimpla folytatás.
Ha az elsõ eset állna, mi a fenének játszik az összes régi lakótárs, miért ugyanaz a rendezõ, a fõszereplõ, és miért flashbackelnek benne állandóan? A második szolúció marad hát, ami akkor lenne közepesnél jobb, ha a formáját zsigerbõl hozó Romain Duris filmbéli leszbikus barátnõjének Jacques nevû gyermeke születne. Azaz soha.
Balázs Áron
Forgalmazza a Best Classics
*
