Magyar Narancs: Az elmúlt harminc évben elég sok könyv született a magyar könnyűzene történetéről, köztük összefoglaló munkák is. Lehet erről még újat mondani?
Csatári Bence: A kérdés jogos, ám ha megvizsgáljuk azt a mintegy hatvan kötetet, ami a témában megjelent, azt láthatjuk, hogy történészszemmel még nemigen tekintették át a témát. Az egyetlen kivétel Szőnyei Tamás Nyilván tartottak (Magyar Narancs–Tihany-Rév, 2006) című alapos munkája, ő viszont javarészt a titkosszolgálatok szempontjából vizsgálta a kérdést. Nekem az volt a célom, hogy tematikusan és időrendben tárjam fel az 1956 végétől a rendszerváltozásig tartó időszakot.
MN: Mekkora anyagból merített?
CSB: Több mint 2000 dobozt néztem át. A munkát leginkább az nehezítette meg, hogy a levéltári források rendkívül szerteágazóak: a téma harminc éven át a legmagasabb szinttől, vagyis az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Politikai Bizottságától, illetve a KB Titkárságától kezdve egészen a legalacsonyabb vállalati osztályvezetői szintig napirenden volt. Mindez leginkább a rendszer abszurditását mutatja, hiszen például Sebők Jánosnak a punkegyüttesekről szóló egyik újságcikkével a KB titkársága foglalkozott. Nem is akárki, hanem Németh Károly, aki ebben az időben KB-titkár volt, később pedig Kádár helyettese lett. És ez nem a hatvanas években történt, hanem 1983-ban!
MN: Mi állhatott ennek a megkülönböztetett figyelemnek a hátterében?
CSB: Eleinte az ifjúság szemmel tartása. 1957 elején a Kádár vezette Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB), a Politikai Bizottság jogelődje döntött úgy, hogy szükség van egy új ifjúsági szervezetre, és az 1957. március 21-én megalakuló Kommunista Ifjúsági Szövetségre (KISZ) egyebek mellett azt a feladatot is rábízták, hogy az ifjúsági szórakoztatáspolitikát irányítsa. Érdekesség, hogy az ezzel kapcsolatos javaslatokat az 1958-tól belügyminiszter-helyettesként is ismert id. Földes László, Hobo édesapja fogalmazta meg elsőként.
| ||
MN: Tekinthetjük-e ezt a progresszivitás vagy az enyhülés jelének? Az 1950-es évek elején ilyen magas szinten szóba sem jöhetett a szórakoztatás, úgy tudom, még néhány „dzsesszes” akkordot is betiltottak.
CSB: Ennek azért egyszerűbb a megfejtése. Hiába verték le a forradalmat, hiába volt megtorlás, a kezdetektől fogva tisztában voltak azzal, hogy az 1956 előtti állapotot nem lehet visszaállítani. Ez különösen igaz volt a kultúrpolitikára. Leegyszerűsítve: míg a Rákosi-korszakban két „T” – tiltás és támogatás – volt, 1957-től megjelent a harmadik, a tűrés.
MN: De mit kellett akkor tűrni a könnyűzenében? A szövegekkel csak jóval később, az Illés zenekar felbukkanása után, úgy 1965 körül lettek problémák.
CSB: Persze a szövegek akkor még nem okoztak gondot, ám a divatos irányzatok, leginkább a rock and roll, annál inkább. Jellegzetes figurája a korszaknak Barna Andrásné – eredetileg zongoratanárnő –, Biszku Béláné barátnője, aki a Művelődésügyi Minisztériumnak volt a zenei és táncművészeti főosztályvezetője. Ő például már a hatvanas évek elején felemelte a hangját a különféle zenei stílusok ellen. Hogy mégsem az ő szava érvényesült elsősorban, annak leginkább az volt az oka, hogy itt az első pillanattól kezdve decentralizáltan kezelték a könnyűzenét. Míg a többi szocialista országban az engedélyeztetés (cenzúra) központi irányítás alatt állt, nálunk volt vagy tíz olyan intézmény, amelyik döntési helyzetben volt: az egyik a lemezkiadással, a másik a koncertezéssel foglalkozott, és így tovább, ám nem létezett központi felettes szerv, vagyis mindenki a saját hatáskörében dönthetett arról, mit szabad és mit nem. Ezért történhetett meg, hogy a lemezgyár kiadott egy albumot, de a rádió „betiltotta”. Filmen látható volt, lemezen nem adták ki és így tovább…
MN: Mennyiben igaz, hogy ezeknél a szervezeteknél fontosabbak voltak a személyes kapcsolatok, mint a párthatározatok?
CSB: Mondhatnám azt is, hogy ez a veleje az egésznek, de ennél azért árnyaltabb a kép. Voltak eleve ideológiai alapvetések, a legfontosabb talán a rendszerváltozásig érvényben lévő MSZMP-fogalmazvány, az 1958-as keltezésű „művészetpolitikai irányelvek”. Csakhogy ez nem volt se törvény, se párthatározat, csak afféle „útmutatás”. Egy teljesen rugalmas, sokféleképpen értelmezhető szövegről van szó, amihez ugyan alkalmazkodni kellett, de – és ez nagyon jellemző általában a Kádár-rendszer slendriánságára – mindenkinek a maga módján. Ez pedig azt jelentette, hogy a legtöbb dolog elsősorban a személyes attitűdökön, kapcsolatokon, szimpátián, az adott szervezet vezetőjének habitusán múlott. Ennek ellenére az irányelveket nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni. Például találtam egy házi feljegyzést – ez jellegzetes műfaj volt a Kádár-rendszerben –, amelyben Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatója az irányelvekre hivatkozva a „szocialista együttéléshez való alkalmazkodás jegyében” arról elmélkedik, hogy a Hobo Blues Banddel együtt tudnak működni, a P. Mobillal kevésbé, a Beatricével pedig egyáltalán nem.
MN: Hiába volt egy csomó szervezet a hozzátartozó apparátussal, a korszak emblematikus figurája mégis Erdős Péter, pedig ő csak az említett Bors Jenő beosztottja volt. Miért éppen ő lett a „főgonosz”?
CSB: Lehet, hogy beosztott volt, de szabad kezet kapott a monopolhelyzetben lévő MHV-nél! Ám ebből a szempontból sokkal fontosabb, hogy valóban feltűnő jelenség volt, igazi krakéler, aki élvezte, hogy hatalma van, és azt is, hogy ezzel élhet és visszaélhet. Ha más könnyűzenei felelősökhöz hasonlóan ő is csak afféle „gyere, kenyér, majd megeszlek!” típus lett volna, akit éppen ide küldtek dolgozni, valószínűleg nem emlékeznénk rá. De azért gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy könnyű lehetett a menő popmenedzsert eljátszani, mivel nem a saját pénzét kockáztatta, hanem az államét.
MN: Azért azt se feledjük, hogy minden könnyűzenei kiadvány nyereséget hozott!
CSB: Ez igaz, de ugyanígy nyereséget hoztak volna azok a produkciók is, amelyeket nem adott ki – csupán azért, mert ellenszenves volt neki.
MN: Nem akarom Erdőst védeni, mégis úgy tűnik, hogy ez az „elnyomott és megnyomorított” magyar könnyűzene még így is ezerszer kivételesebb helyzetben volt a többi szocialista országhoz képest, ahol kizárólag olyan figurák voltak a döntéshozók, mint az említett Barnáné. Konkrétan: ilyen feltételek mellett lehetett volna ezt jobban csinálni, mint ahogy Erdős csinálta?
CSB: Igen is, meg nem is. Erdős a párt liberális vonalához tartozott, Aczél György embere volt, akit valóban nem lehet egy napon említeni sem a szürke, elv nélküli apparatcsikokkal, sem a vonalas Barnánéval. De az is igaz, hogy lehetősége lett volna egy csomó más zenekart is felkarolni, amit ő szinte kizárólag személyes okokból nem tett meg. Azt sem könnyű eldönteni, hogy pártfogoltjai esetében elment-e a falig, ráadásul hiba volna az ő személyére leegyszerűsíteni mindazt, ami a magyar könnyűzene hátterében zajlott, mert több döntéshozón múlt egy-egy előadó karrierje. Jó példa erre a Kopaszkutya. Erdős nem adta ki a film zenéjét, mert nem tetszett neki. De csak ennyit tehetett, pedig mindent megtett azért is, hogy a filmet se mutassák be.
MN: A régi zenészek közül sokan ma is a rendszer áldozatainak tekintik magukat. No meg a legnagyobb ellenállóknak is. Komolyan kell őket venni?
CSB: Van, akit igen, de messze nem mindenkit. Mint ahogy az élet minden területén, a könnyűzenében is alapvetően pártállami módon működött a rendszer. Például, ahogy a veszteséges nagyvállalatokat a kicsi, nyereséges üzemek bevételéből, úgy a könnyűzene profitjából a klasszikus zenei kiadványokat és zeneszerzőket finanszírozták, miközben a pop-rock szerzők minimális jogdíjat, az előadók pedig szerény fellépti díjakat kaptak. Ahogy az élet bármelyik területén, itt is számtalan ember kapott sebeket, így voltak áldozatok is. Igaz, azt sem lehet biztosan állítani, hogy a lemezhez jutott zenekarokon kívül még sok tucatnak lettek volna kiadásra méltó művei. Radics Bélát azonban áldozatnak tekintem, ő egy szabad országban igazi szupersztárrá nőhette volna ki magát.
