Zene

A 2000-es évek legjelentősebb amerikai noise-rock zenekara vitán felül a providence-i Lightning Bolt duó volt, amely a szélsebes, nehezen követhető ritmusokban ropogó dobokból és a csellóhangolású, negyedik húrként bendzsóhúrral felszerelt, röfögősre-sivalkodósra torzított basszusgitár hangjaiból egybefolyatott, újszerűen tömény, izzóan fehér, ferde zenei humorral bőségesen megszórt zajmasszájából kétszer is tökéletes építményt formázott az évtized közepén (Wonderful Rainbow, 2003; Hypermagic Mountain, 2005). A zenekar négy év után most megjelent új lemeze előtt a legfőbb kérdés csakis az lehetett, hogy vajon a karneváli zsibongás e két védőszentje kísérletet tesz-e a fokozhatatlan meghaladására vagy sem.

című darabját hozta el hozzánk a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata, Tompa Gábor rendezésében. A produkciót jóval megelőzte a híre: fesztiváldíjak, hangos sikerek kísérik a bemutató óta. Tompa a műsorfüzetben érdekes koncepcióról számol be, de az előadás izgalmasabb.

Jó kérdés, hogy vajon a Converge tagjainak áldás-e vagy átok, hogy annak idején, 2001-ben összehoztak egy Jane Doe című lemezt, ami azóta megkerülhetetlen hivatkozási alap minden poszthardcore-t és egyáltalán, a modern, huszonegyedik századi kemény zenét érintő diskurzusban. Hasonlóan meghatározó alkotásként egyedül talán a svéd Refused The Shape Of Punk To Come című örökbecsűje ugrik be, de az egyrészt még a múlt század kilencvenes éveiben készült, másrészt a Refused nem sokkal az album kiadása után feloszlott, a Converge viszont 2001 óta a harmadik lemezét adja ki, és mint azt borítékolhatjuk, illetve ebben az írásban látható is: az Axe To Fallnál sem fogják megállni a kritikusok, hogy ne emlegessék a Jane Doe-t akár rögtön az első mondatban.

Hogy miért franciásan nevezték el magukat, miközben mindhárman az amerikai zene gigantikus kavalkádjában vélik fölfedezni a zenei gyökereiket, miközben ők maguk britek, azt nyilván tőlük kellene megkérdezni. A névadó szójátékból a hármas szám - az ő hármasuk - valamiféle ördögi bűvölete sejlik föl, amit legfeljebb élettapasztalatoktól edzett arcvonásaik igazolhatnának, viszont amit hallunk tőlük, ahhoz egészen másféle szavakkal kellene közeledni. Nyers és lágy, halk és kesernyés, áttetsző és cizelláltan kifinomult - efféle fogalompárosokat bagzat össze az ember emelkedett zavarában.

Az előkoncert (Florence Rawlings) után némiképp hosszúra nyúlik a várakozás, és az emberben óhatatlanul is felmerül a kissé rosszindulatú gondolat: az idősödő művészt szélütés érte, vagy egyszerűen csak elbóbiskolt fellépés előtt. Mert tagadhatatlan, hogy hiába a nyolc évvel ezelőtti fergeteges koncert, sokan azért jöttünk most el, hogy tanúi legyünk annak a harcnak, amit Tom Jones vív a korral, megnézzük, "mit tudhat még" valaki 69 évesen ebben a műfajban: önmaga paródiája lesz-e, vagy azért egy jó kis nosztalgiaest még kijön a dologból. Erre az érzésre még az is rásegít, hogy a mellettem ülő idősebb házaspár megkér, hogy ha lehet, a koncert alatt ne nagyon hajoljak előre, mert ők ezt már nem tudják megtenni, s nem látnák a színpadot.

Limából jelentkezünk, az európai szemnek esztétikusan omladozó szegénységből: valahol itt, közelebbről egy szegényesen berendezett szobácskában dalol egymásnak anya és lánya - nem énekverseny, megrendezett feleselés folyik köztük, még csak nem is egy kitüntetett érzelmi pillanatban nyitjuk rájuk az ajtót. Sokkal inkább szóváltás ez, levegővétel, élet a fonóban. Helyben vagyunk.

Luciani, Vettori, Santi, Profundi, Corleoni... El Djebana. Úgy vonulnak szemünk előtt a börtöntöltelékek, mint a Beatles a zebrán, s fennhangon mondják a nevüket. Rövid kis jelenet, a mindennapos börtönközlekedés része ez a kissé demonstratív átvonulás, egy apróságban mégis más, mint az addig megfestett, erőszakos való. A börtön eminens urai mennek a gyengélkedőbe bandaügyeiket intézni; elöl a korzikaiak vezére, hátul pedig hősünk, a kakukktojás. Vígjátéki pillanat egy magát nagyon is komolyan vevő börtöndrámában: a tornasor legutolsó tagja a sok veretes maffianév után ilyet szól: El Djebana. Alighanem e benyögés a produkció legjobb pillanata, az első alkalom, hogy a börtönvalóságot és a társadalmi erőviszonyok rács mögötti vetületét kitartóan sulykoló rendezői akarat felengedne. Jacques Audiard, a franciák bűnből doktorált neves filmrendezője elkacsintotta magát: elöl a gengsztermítosz, hátul meg a legkisebb fiú meséje. Ezek ketten, a nagy testű, lenyalt hajú korzikai és az írástudatlan arab gyerek, bár külön-külön kétségtelenül valós, kriminalisztikailag megalapozott mintákat húznak maguk után, egymás mellett egy nagy múltú filmes séma alabárdosai. Mert A próféta, noha az alsó francia néposztályok, illetve a helyi maffia- és börtönviszonyok tollaival ékeskedik, mégiscsak az egyik legősibb mesterséget űzi: gengszteresdit játszik. Az érdekli, hogy miként fordul meg a vonulási sorrend.

Aki a Disney-stúdiók környékén Dickens "hagyományos értékeit" keresi, teljesen nem tévesztette el ugyan a házszámot, de jobban tette volna, ha a BBC-nél kopogtat. Ám a kázus brutális egyszerűsítése lenne, ha elintéznénk az egészet annyival, hogy tessék lelapátolni róla a cukrot, ott lesz az valahol alul. Új-Hollywood második generációjának tán legjobbika, Zemeckis ugyanis módfelett konzekvens munkát végzett. Hogy mindez inkább John Leech (az első kiadás illusztrátora) irányában látszik érvényesülni, mint Dickens felé, nyilvánvalóan az anyag (a film, pláne a rajzfilm) természetéből és a 3D adta lehetőségekből fakad - de szavamra, édes mindegy. Jelen esetben Leech=Dickens; mint ahogy szinte az összes korábbi moziverzió vagy egyéb illusztrációs törekvés is, legyen az akár a legigényesebb (mondjuk: Arthur Rackman), sem kiszakadni kívánt Leech világából, csak legfeljebb tágítani az univerzumot - gyönyörűzni rajta még egy kicsit. (Olyan az egész, mint Josef Lada és a Svejk, szétválaszthatatlan.)

Furcsa műfaji dilemma elé állítja a nézőt Hanák Gábor, Ezerkilencszázötvennyolc. A chilloni fogoly - Kosáry Domokos olvasónaplója című tizenhárom részes portré-dokumentumfilmjével. Olvasónapló - filmen? Hogyan? Természetesen úgy, hogy beszélnek róla: hiszen a könyvek története - az olvasónaplóké is - elmesélhető, akár egy viszontagságos emberi életé. Csak meg kell találni a filmszerű feldolgozás lehetőségét.

A menetrend pofonegyszerű, ha a kommandós nem lövi pofán a drogdílert huszonöt golyóval kilenc másodperc alatt, akkor a cucc mehet a Sundance-re. Vagy a "független filmek" bármelyik "seregszemléjére". Ha persze valaki díjat is akar, nem árt a hősnőnek s. k. eltemetni a nagymamát az esőben - s szerencsétlenkedését negyedórán keresztül álló kamerával, vágás nélkül mutatni. Nehéz meló ez, de hát nagy a verseny - a világ ugyan tele igényes filmfesztiválokkal, de a közszolgálati tévék bár kapnak fejpénzt a csütörtökön éjfél körül kezdődő "művészi értékeket hordozó" filmművekért, de a nézettségüket is mérik, amiért végül egyszer van csak a héten csütörtök. Ám hiába a milliónyi elföldelt nagyszülő, ha saját unokája nem a saját logikája szerint szórja reá a hantokat, be kell érnünk ennyivel.

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

A Trafó Galéria tárlatának címe arra a gyerekjátékra utal, amelyhez csak egy darab körré kötözött zsinórra vagy pertlire van szükség. A játékosok vagy maguk fonnak belőle váltogatott ujjaikon egyre bonyolultabb hálózatokat, vagy lépésenként átadják egymásnak. Az már csak az ügyességükön múlik, hogy a fonálszerkezet visszabontható-e, netán végérvényesen összegubancolódik. Az EAST goes East program keretében bemutatott négy külföldi művész munkái is efféle, egymásból nyíló hurkokból építkeznek, és olyan kérdéseket és problémákat vetnek fel, mint fikció és valóság kapcsolata, a narráció töredékessége, a pontatlan emlékezés, a rekonstrukció lehetetlensége vagy a múlt és a jelen összegubancolódása. Az azonban nem állítható, hogy e művek könnyen felfejthetőek lennének, inkább szándékosan elbizonytalanítják a nézőt.

Nem mondom, hogy különleges bátorság kell ahhoz, hogy egy színházi alkotó nekiveselkedjék Nádas Péter Trilógiájának - nem bátorság kell hozzá, hanem valami eszme arról, hogyan lehet a szöveg mellett, azzal egyenrangúan a szöveg fölötti és alatti rétegeket is színpadra tenni.

Ha kijelentenénk, hogy az adóbevallás-készítés vicces és romantikus dolog, még mindig lényegesen közelebb járnánk az igazsághoz, mint ha a Páros mellékhatás című alkotásról állítanánk ugyanezt. Pedig a négy - már önmagában sem kicsit, együtt meg aztán nagyon - idegesítő párocska önismereti tréningjét egy pofás kis déltengeri szigeten lezavaró film (besorolása alapján legalábbis) a romantikus komédiák népes táborába tartozik.