Furcsa műfaji dilemma elé állítja a nézőt Hanák Gábor, Ezerkilencszázötvennyolc. A chilloni fogoly - Kosáry Domokos olvasónaplója című tizenhárom részes portré-dokumentumfilmjével. Olvasónapló - filmen? Hogyan? Természetesen úgy, hogy beszélnek róla: hiszen a könyvek története - az olvasónaplóké is - elmesélhető, akár egy viszontagságos emberi életé. Csak meg kell találni a filmszerű feldolgozás lehetőségét.
Hanák az idősíkok ütköztetésének módszerét választotta - ezért emelte ki a címben az 1958-as esztendőt, noha a keretes szerkesztésű, negyvenperces epizódokat ugyanazokkal az 56-os képsorokkal indítja, a fölvezető szövegben ismertetve Kosáry Domokos forradalom előtti és alatti tevékenységét, Nagy Imre melletti kiállását, elnöki szerepvállalását a Történettudományi Intézet Forradalmi Tanácsában, majd a szovjet intervenció utáni letartóztatását.
Azt már magától az idős korában (gyakran) meginterjúvolt történésztől tudjuk meg, hogy amikor a forradalom dokumentumainak gyűjtéséért 1957 őszén őrizetbe vették, a Fő utcai 113-as cella priccsén ülve eldöntötte magában: nem vesz tudomást többé a környezetéről, s fejben máris fogalmazni kezdte emlékiratát, Látogatás a földgolyón címmel - angolul. Bár a hadbíróság többévi börtönbüntetésre ítélte, kiváltságként élte meg, hogy szigorúan elkülönítették rabtársaitól, s 1958 tavaszán azt is megengedték, hogy könyveket hozathasson a cellájába. Kossuth példája nyomán - aki a börtönben tanult meg angolul - orosz nyelvkönyveket kért (tudta, hogy rabtartói ezt a kérését nem tagadhatják meg). Hamarosan eredetiben olvasta Gorkij, Csehov műveit, s amikor már francia és német nyelvű irodalmat is kapott, olvasónapló írásába kezdett. Szellemi munkát akart végezni mindenáron, hogy ítélőképessége és gondolkodása a magánzárkában is "üzemképes" maradjon. (Egy 16. századi példa is erre ösztökélte: Francois Bonnivard, aki a chilloni vár föld alatti tömlöcében raboskodott, a börtönablakon bevetődő napsugár fényénél írta meg Genf történetét.)
1958 - Nagy Imre és társai kivégzésének esztendeje - a hírek elől is hermetikusan elzárt tudós számára a szellemi függetlenség megőrzésének lehetőségét szimbolizálta. Amikor 1960-ban amnesztiát kapott s hazatérhetett, elfeledkezett a fogságban írt naplóról, amely kondícióban tartotta a szellemét. Csak 1997 nyarán jelentek meg néhai följegyzései könyv alakban, A chilloni fogoly címmel. A köztiszteletnek örvendő, 84 éves szerző ekkor már emlékiratai megírását tartotta legfontosabb feladatának. "Ezeket az éveket hivatalos aktákból és újságokból nem, csak személyes élménysorozatokból lehet hitelesen összerakni" - mondta annak idején egy interjúban. "Én kezdettől fogva, mint rendszerető filozopter, beszámozom a jegyzeteimet. Van egy mutatóm, amelynek segítségével minden adat gyorsan előkereshető. Ezt a dokumentációt használom majd az emlékirataimhoz is. Résen kell lenni, mert az agy szelektál, felejt, s az ember könnyen becsapja magát. S ebből következően esetleg másokat is becsap." (Lásd: Derűs fölény a magánzárkában. Népszava, 1997. június 18.)
Megrendítő, hogy tíz évvel később, élete utolsó interjújában - mellyel a portréfilmsorozat kezdődik - ugyanezt az aggodalmát osztja meg nézőivel. Nem csoda, hogy a maga választotta, szisztematikus módszerrel nem tudta befejezni memoárját, hiszen - mint fogalmazott - az ő életében "körülbelül hatszáz évre való fordulat gyűlt össze", lévén Ferenc József utolsó békeévében, 1913-ban született.
De mert az "oral historyt" éppoly fontosnak tartotta, mint az emlékiratokat, ezüst nyelű botjára támaszkodva, derűsen és közlékenyen ült mindig a kamera elé, amikor egykori tanítványa az OSZK Történeti Interjúk Tárának stúdiójában életútinterjújának soros részletét rögzítette. Ilyenkor örömmel idézte föl legszemélyesebb - de az egyéniségfejlődés szempontjából legfontosabb - gyermekkori élményeit is, amelyekről nem vezetett katalógust. Ritka terjedelmes interjúanyag gyűlt így össze. A portréfilm rendezőjének nem volt könnyű eldöntenie, milyen szerkesztési elvet keressen a parttalan kronológia helyett. Kiindulópontnak 1956-ot és Kosáry forradalom alatti tevékenységét választotta, amiért a tudóst annak idején bebörtönözték. A logikus végpont nem lehetett más, mint 1960, amikor kiszabadult. A fogságban töltött éveket, a cellafalon belüli és kívüli világot - mint az idő szubjektív és objektív dimenzióját - a rendező egyidejűleg ábrázolta: egyrészt a korlátlan szellemi szabadságot érzékeltető börtönnaplóval, másrészt az ugyanekkor szériában készült, pártpropaganda célzatú filmhíradókkal. Míg az utóbbiak a kádári konszolidációs törekvésekről és az "ellenforradalmat" megtorló diktatúra félelmet keltő akcióiról - köztük Tóth Ilona és társai bírósági tárgyalásáról - tudósítanak, eredeti filmfelvételeken - a fogságban írt naplóból Mécs Károly olvas fel megfontolandó, tetté váltható gondolatokat.
Az epizódok önmagukban is kerek kompozíciók, a sorozat rendszeres nézői előtt pedig folyamatában rajzolódik ki a 95 évet élt tudós életének első negyvenhét esztendeje - a forradalomhoz vezető történések tükrében. Az életút második szakaszának lényegét az interjúalany önreflexiói, kommentárjai tartalmazzák, amint a "földgolyón tett látogatása" tapasztalatait értékeli, hol bölcs higgadtsággal, hol fölháborodott szenvedéllyel.
A történelmi tisztánlátás képességével megáldott "átutazó" szellemi testamentumának foglalata ez a film. Magatartásmintát mutat, önvizsgálatra és utánzásra késztet. (Remélhetőleg.)
Duna Televízió; hétfőn és szerdán esténként
