Korszakváltó lemezt tett le az asztalra a Judas Priest. Nem mintha akár csak egy szócikket is hozzáírt volna a heavy metal szótárához a jövőre már a félszázadikat betöltő zenekar, de a Firepower után mégsem lehet ugyanúgy szemlélni a stílusalapító atyák nyugdíjas tevékenységét. Ha 70 felé masírozva ilyen telivér, az önismétlés malmát már évtizedek óta taposó heavy metalt frissnek és változatosnak mutató lemezt képesek írni, akkor miért érnénk be azzal, hogy kedélyesen, de tét nélkül idézgessék a hőskorszakot, ahogy az előző lemezükön, a Redeemer of Soulson tették? Lehet, hogy a közelgő kapuzárás (Glenn Tipton előrehaladott Parkinson-kórral gitározta fel a lemezt, a világ körüli turnén már nem vesz részt), lehet, hogy a beérő utánpótlás (Richie Faulknernek ez a második Judas-lemeze), vagy éppen a 80-as évekbeli sikerlemezeiért (Tom Allom) és az új idők varacskos metálhangzásáért (Andy Sneap) felelős producerek együttes munkája tett csodát, de aligha kétséges, hogy a Firepower a legerősebb és a legszórakoztatóbb album, amit a heavy metal megalapítói, megújítói és divatdiktátorai az 1990-es Painkiller óta összehoztak. Nagy megfejtések nincsenek, csak pőre metálhimnuszok, amikből vagy fél tucat már most örökbérletet váltott a Judas besztofjába – a British Steel összekapaszkodásra buzdító rágógumislágerét, a Unitedet a szír polgárháború korára áthangszerelő Rising from the Ruinsszal az élen. Instant klasszikus a Firepower, mellesleg sírfeliratnak is tökéletes.
Sony Music, 2018
