Interjú

„Bevándorlók unokája vagyok”

José Cura operaénekes
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az argentin énekes most karmester, zeneszerző és előadó minőségében lép a Müpa színpadára. A lapunk megjelenésének napján tartott koncerten saját műveit vezeti elő: az Ecce Homóban Krisztus szerepét énekli, a Modust és a Magnificatot pedig ő maga vezényli.

Magyar Narancs: Miért nyúlt bibliai témákhoz?

José Cura: A Krisztusról és a Szűz Máriáról szóló szövegek nagyon megérintenek. Nagy hatással volt rám, amikor még a rosariói egyetem kórusának tagjaként részt vehettem egy Máté-passió előadásban, később vezényelhettem is Bach zseniális művét. Részben ennek a hatására született az Ecce Homo. Krisztus története fantasztikusan megindító, a vallások utólagos elmélkedéseitől eltérően a tiszta, a feltétel nélküli szereteten keresztül a fájdalom szublimálódik az ő alakjában. Zeneszerzőként mindig vonzott a szakrális szövegek erőteljes teatralitása. Végső soron maga a színház is az ősi rituális szertartásokból fejlődött ki, ily módon az Ecce Homo szövegei is szinte operák a szó dramaturgiai értelmében. A Magnificat megszületését az anyaság előtti tisztelgésnek szántam, amikor a feleségem a harmadik gyermekünket várta. A Modus ihletője Prága volt, a várossal kapcsolatos érzéseimet igyekeztem megfogalmazni.

MN: Manapság több kihívást lát a karmesteri tevékenységben, mint az operaénekesi karrierben?

JC: Úton vagyok. Idestova negyven éve vettem először a kezembe karmesteri pálcát, eredetileg karmesterként diplomáztam. Tizenkét éve rendezek, és nagyon remélem, hogy elérkezik az a nap, amikor épp oly egyenrangúan leszek jelen az operaszínpadokon rendezőként vagy zenekarvezetőként, mint énekesként.

MN: 1978-ban lépett először színpadra mint másodkarnagy, míg énekesként csak 1992-ben debütált. Megünnepli valamilyen formában az első negyven évet?

JC: Nem gondoltam rá, de most, hogy felelevenítette, nem tartom rossz ötletnek. Amúgy minden egyes napot ünnepléssel kezdek, megköszönöm Istennek a tőle kapott képességeimet.

MN: Pavarotti, Domingo, Carreras után jó ideig a negyedik tenor jelzővel illették. Mit gondol, hogyan változtak az énekesekkel szembeni igények? Mennyiben más az érvényesülés útja ma, és mit hozott az ún. sztárkultusz az opera világában?

JC: Alapvető változást hozott a kultúra, a művészetek, a szórakoztatóipar területén az internetes civilizáció. Valaha elegendőnek bizonyult az ismertséghez, a népszerűséghez a tehetség, a hangi adottság, a karizma. Manapság az igények drasztikusan lecsökkentek, az számít sikeresnek, aki jól eligazodik a tömegkommunikáció világában. A néhány órás sztárok, a hullócsillagok korát éljük. Spanyolországban például nemrég egy 19 éves lány megnyert egy gyorstalpaló televíziós tehetségkutató versenyt, és néhány héten belül a legismertebb énekesnő lett. Mindig örülök annak, ha fiatal tehetségek tűnnek fel, de rettegéssel tölt el, hogy a befektetett energia, idő, erőfeszítés, érettség megkerülésével látszatcélokat érnek el. Könnyen eldobható árucikké válik az, aki nem megy át a szükséges fejlődési folyamatokon. És ugyanez történik a klasszikus zene területén is. Bár akadnak kivételek, de nagy általánosságban mégis a „fast food” szemlélet kezd érvényesülni a művészetekben. Egyre nehezebbé válik annak tudatosítása a fejekben, hogy a tehetség értő gondozást, odafigyelést, türelmet, időt igényel.

MN: A legtöbbször talán a Bajazzók Caniójának és a Parasztbecsület Turiddujának szerepét öltötte magára. A saját „bevándorló-kivándorló” gyökereire, a mai menekülthelyzetre is reflektáló előadást jegyzett néhány éve Leoncavallo és Mascagni műveiből – rendezői, díszlettervezői és énekesi minőségben.

JC: Eredetileg a liège-i operában mutattuk be a két előadást, majd a Buenos Aires-i Teatro Colónban, az idén pedig San Franciscóban. Bevándorlók unokája vagyok, aki maga is megtette a fordított utat Argentínából Európába. Jól ismerem ezt a jelenséget testközelből. Olaszországban kezdtem meg a visszautat az óhazába. Akkoriban nekem is volt részem bőven megaláztatásokban, sértésekben, rendőrségi kihallgatásokban. A bevándorlás kérdése a mai Európában komoly probléma. Láthatjuk Németország példáján, hogy nem elég a szülőföldjükről száműzött, menekülésre kényszerült embereket üdvözölni, befogadni, többé-kevésbé sikeres programokat szervezni a beilleszkedésükre. Megoldásokat kell találni az embercsempész-maffiák felszámolására, a menekültválságban érintett országok gazdasági segélyezésére, a viszonylagos jólét, a biztonság megteremtésére is, máskülönben újabb és újabb háborúk boríthatják lángba a világot.

MN: Otello és Sámson, az operairodalom klasszikus hőstenor szerepei után a reménytelen élethelyzetből menekülő ember tragédiája izgatta Peter Grimes alakjában? Britten operáját legutóbb a saját rendezésében interpretálta Bonnban és Monte-Carlóban.

JC: A másság bélyegét magán viselő ember lélektana foglalkoztatott Peter Grimes alakjában, aki se nem gyilkos, se nem pedofil. Néhány intellektuálisan túlspannolt operaigazgató, rendező a jegyeladások növelése érdekében a mai napig kitart amellett, hogy Grimes bűnös, holott csak a társadalom által elutasított ember. Az inasa meggyilkolásával vádolt halász valójában bipoláris személyiség, akit kiközösítenek agresszív viselkedése miatt. Az igazi üzenete számomra ennek a történetnek az, hogy a társadalom, a jó erkölcsöt prédikáló egyház mekkora gyűlölettel képes fordulni azok felé, akik kívül esnek az általuk megszabott korrekt viselkedés, a nyájszellem körén.

MN: Úgy hírlik, egy régi álmát szeretné valóra váltani: egy kortárs operán dolgozik éppen.

JC: Előtte még megrendezem a Nabuccót Prágában és A Nyugat lányát Tallinnban. A kortárs opera kapcsán azonban szeretnék eloszlatni egy félreértést. Az én zeném nem a 20. század atonális, dodekafón, minimalista, kísérleti vagy elektronikus jellegénél fogva kortárs, hanem abban az értelemben, hogy egy olyan világ terméke, amelyiknek a gazdagsága a multikulturalizmusban, a különböző forrásokból táplálkozó üzenet közvetítésében ragadható meg. Harminc éve kaptam egy könyvet az egyik barátomtól azzal az ajánlással, hogy ez a novella egy gyönyörű librettót rejt magában. Akkoriban még nem tudtam mit kezdeni vele, ám tavaly ismét a kezembe akadt a könyv, és egy délután leforgása alatt megírtam belőle az első vázlatot. A címe Montezuma és a vörös hajú szerzetes, némi utalással Vivaldira. Műfaját tekintve vígopera, vagy talán mégsem teljesen az. Meglátjuk, egyelőre még dolgozom rajta.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...