Zene

Kurt Widmer (bariton), Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Stefan Metz (cselló), Mircea Ardeleanu (ütőhangszerek), Heinrich Huber (harsona), David LeClair (tuba) - ők az új Kurtág-lemez előadói, vagyis hősei.

Írtuk már itt, de most névvel, címmel, rendszámmal ellátott bizonyítékunk is van: Hollywood (és persze európai uszálya) a nagy ötletek korszakát éli. Momentán egy forgatókönyv piszkosul nem kezdődhet úgy, hogy a fiú találkozik a lánnyal, körbe is röhögnék vele az alkotót. Nos, bízvást állíthatjuk, A fülke szerzőit ilyen veszély nem fenyegette: ez a dolgozat valóban csudára ki lett találva. Ráadásul az ötlet nagysága éppen kicsiségében, látszólagos minimalizmusában rejlik.

Atárgy a mifelénk is egyre többet emlegetett asszonyverés, hivatalos nevén a családon belüli erőszak. Ehhez képest feltűnik, hogy férfi írta a forgatókönyvet (Alvaro Garcia Mohedano), és férfi rendezte meg (Javier Balaguer). Nem kell mindjárt nősovinizmust orrontani, csak azért jegyeztem meg a dolgot, mert az Enyém vagyon amúgy nem könnyű fogást találnia a kritikusnak. Mert ez egy oktatófilm. De a legjobb esetben is tévéfilm, amely aktuális témákat dolgoz fel közérthető módon, többé-kevésbé publicisztikai megközelítésben.

Hét kis kritika

A kötelezővel kell kezdenünk, s csak ezután jöhetnek a "C" elemek: bizonyára mindenki hallott már a legendás Hardfloor duóról, vagy ha róluk nem is, tőlük biztosan - hisz néha elég volt óvatlanul belépni egy kívülről békésnek tűnő drogdiszkóba, és az embert máris arcon csapta a jellegzetes vartyogás.

Jézusom, hogy fogok én ebből kijönni? - kérdezhette Spike Jonze először, másodszor, vagyis mindannyiszor, amikor három percnél hosszabb formátumban rendezett. Ha engem kérdez, hát sehogy.

"Úgy fogok meghalni, hogy verseim kis fénypontjait összeadva talán egy hétnyi időt, de talán még egy napnyit sem lát majd az életemből az, aki utánam néz" - írta a költő 1939-ben. Nos, az Osiris Kiadó három újabb kötete már eddig is olyan vaskos korpusszá teszi Szabó Lőrinc életművét, hogy az általa jósolt egy élethét hovatovább egy hónapra is felduzzadhat.

Hét kis kritika

Szokatlanul gyors egymásutánban két dupla albumot jelentetett meg Lou Reed, előbb az Edgar Allen Poe betűjét és szellemét megidéző, Robert Wilsonnal közös színpadi produkció audiováltozataként készített The Ravent (Narancs, február 6.), majd a 60-as évek közepe óta íródó életmű saját kezű sűrítményeként előállt NYC Mant (Narancs, május 29.).

A múlt héten, konkrétan a Szindbád kapcsán ott hagytuk el, hogy ezek a köpenyes-kosztümös dolgok jobb, ha rajzfilmen intéződnek tovább, mert nincs az a technika, amely korszerű hőssé emelhetné a sok rizsporos bohócot.

Nem hittem a szememnek: életrajz és pályakép, ráadásul egy filmrendezőről, egyetlen kép nélkül. Akkor ez csak hoch elméleti (esztétikai, hermeneutikai, szemiotikai stb.) megközelítés lehet, gondoltam, de egy futó pillantás a köszönetnyilvánításra lehűtötte efféle várakozásaimat.

Hadd fejtsem meg mindjárt a kiállítás főcímét. A semmiféle nyelven sem (hacsak magyaros kiejtéssel, tehát magyarul nem) értelmezhető "plastica" és az angol "dreams" egymáshoz biggyesztésével megszületett "plasztikaálmok" hallatán nem a szépségsebészetre, még csak nem is egy vonzó olasz műanyag edénycsaládra kell gondolnunk, hanem a szobrászatra, mely hagyományos művészeti ágban két művészettörténész, Készman József és Százados László figyelemre méltó tendenciákat vélt kitapintani, s kutatásaik eredményét azonmód a nagyközönség elé tárták a jeles kiállító intézmény reprezentatív termeiben, valamint egy praktikus, jól szerkesztett, a kiállítással egy időben hozzáférhető katalógusban.

A regényen nyilvánvalóan nyomot hagyott az ezredforduló messiásváró hisztériája, ahol a végítélettől való rettegés és az üdvözítőre áhítozás erőterében bőven akadt hely a földön kívüliekkel való találkozás reményének is.

A magyar történelem egyik mágikus-misztikus periódusa éppen a szám szerint tizenkilencedik század, mondhatni a magyar modernitás első fejezete. Leginkább azért, mivel sok minden mással együtt ekkor jön létre az is, amit történeti tudatként szokás illetni: a hitek, balhitek, hiedelmek és ténytöredékek zavaros mozaikja, mely többé-kevésbé mindig személyre (néha társadalmi csoportra, ha tetszik, osztályra) szabott, s melynek kialakításáért egyaránt felelős az éppen ezen időszakban professzionalizálódó történetírás, az általános közoktatás (elterjedése szintúgy ekkorra tehető), a kialakuló modern tömegkommunikáció (vizsgált korunkban a sajtó) és a családi-mikroközösségi emlékezet.