Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.
