Magyar Narancs: Hány kiló a hárfád?
Razvaljajeva Anasztázia: Ötvenkettő.
MN: Mi ilyen nehéz, a fém vagy a fa?
RA: Meglepő lehet, hogy ebben az egyébként nagyon ősi eredetű és fából készült hangszerben több ezer fém alkatrész található, de nem az a legnehezebb. Távolról nézve elsőként a gyakran faragott vagy aranyozott oszlop és a különböző virágos motívumokkal díszített rezonánslap kelti fel az emberek figyelmét. Úgy tűnik, mintha egyetlen fából lenne kifaragva, de valójában bonyolult eljárással, több száz fadarabból készül. Közelebb lépve az emberek észreveszik a pedálokat és az ívelt nyakon elhelyezkedő pici villákból, tárcsákból álló mechanikát is.
MN: Nekem az is meglepetés, hogy pedálok vannak rajta.
RA: A hangszer lábazatában találhatók. A klasszikus zenében leggyakrabban a pedálos koncerthárfát használják, melyen 47, a diatonikus skála szerint hangolt húr található, és a hét pedállal egy-egy félhangot lehet módosítani a húrokon. Ezt a pedálmechanizmust ugyanaz a Sébastien Érard találta fel a 19 század elején, aki a zongora fejlesztésében is fontos szerepet játszott. A pedál nélküli, úgynevezett kampós hárfát zeneiskolákban használják, mert kisebb méretű és olcsóbb egy kezdő számára. A hárfa Dél-Amerikában, Mexikóban, Kínában, Írországban, Walesben is fontos szerepet tölt be a népzenében.
MN: Mennyire van szükséged a saját hangszeredre?
RA: Amennyire minden muzsikusnak. A saját hangszeremet ismerem a legjobban. Sokszor előfordul, hogy idegen hangszeren játszom, de szabadúszó szólistaként, kamarazenészként a legtöbb koncertre saját hárfámmal érkezem. Ha tanítani megyek a Zeneakadémiára, akkor nem kell vinnem a sajátomat. Novemberben Harcsa Veronikával turnéztam: másfél hét alatt öt különböző hangszeren játszottam. Marosvásárhelyen, Bukarestben, Nagyszebenben, Moszkvában és Tatárföld fővárosában, Kazanyban léptünk fel. Nagyon különböző típusú és állapotú hangszereken játszottam. Egyrészt ijesztő úgy színpadra menni, hogy fogalmam sincs, milyen hangokat tudok kicsalni a hangszerből, hogyan működik majd a pedál, másrészt szakmai kihívás, és emiatt izgalmas. Bár hangszerépítésben az alapelv ugyanaz, az egyes gyártók között akadnak kisebb eltérések például húrtávolságban, hangszerméretben, és főleg hangzásban. És persze sokat számít, hogy az adott hangszer mennyire van karbantartva.
MN: A koncerthárfákon milyen húrok vannak?
RA: Általában a basszushúrok fémből, a középregiszterben bélből, a legfelső oktávokban pedig műanyagból készülnek. Előfordul, hogy a bélhúrok helyett műanyag húrokat húznak, mert strapabíróbbak, ritkábban szakadnak. Ízlés, szokás kérdése, meg persze anyagi helyzettől is függ, de szerintem a bélhúrok érzékenysége előny is lehet, hiszen sokkal gazdagabb és árnyaltabb hangszínvilágot lehet teremteni megfelelő játéktechnikával, míg a műanyag kevésbé differenciált hangzásra képes.
MN: A hárfák közt is van „Stradivari”?
RA: Igazából nincs. Idővel a hangzószekrény megreped, a rezonánslap felpúposodik, a fakeret deformálódik, és sajnos a finom mechanizmus sem örök életű. Historikus hangszereket zenetörténeti múzeumokban láthatunk, de ezeken alig lehet játszani. A régizenészek is inkább később készült kópiákon játszanak. A mai hangszergyártók folyamatosan kísérleteznek kisebb módosításokkal, hogy szebb hangzást és strapabíróbb mechanikát fejlesszenek ki.
MN: Azért választottad a hárfát, mert édesanyád is hárfaművész?
RA: Igen. Anyukám, Gorbunova Natalia erőteljesen terelt a pálya felé, gyerekkoromban állandóan gyakorolt velem, nemzetközi versenyekre vitt, időnként kisegítettem őt második hárfásként a szegedi zenekarban. Nyolcadikos koromban Moszkvában Milda Agazarjannál, az orosz hárfaiskola gurujánál tanultam. Itthon aztán a napi többórás gyakorlás után sem időm, sem erőm nem volt készülni közismereti tárgyakból, rossz tanuló voltam. Igazságtalannak éreztem ezt a helyzetet, így tizennyolc éves koromban fellázadtam, abbahagytam a hárfát. Egy ideig azt gondoltam, hogy biológiával foglalkozom majd, de egy év elteltével visszatértem a zenéhez. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom hárfázni; a korábban hallott információk ekkor kezdtek számomra összeállni.
MN: Játszottál zenekarban is?
RA: Igen, nagy élmény és hasznos tapasztalat volt. Az utóbbi években viszont a tanítás és a koncertezés, illetve az ehhez kapcsolódó felkészülés, szervezés sok időt vesz el, így emiatt sem vagyok gyakran zenekari munkára fogható. Jobban szeretek kamarázni, ahol a kreativitásnak több tere van. Azért a zenekarban is van lehetőség szólistaként megjelenni, ez részben az előadói hozzáállástól függ. De a zenekari játéknak alapvető meghatározója a karmester – neki nagy szerepe van abban, hogy mennyire lehetsz szólista, mennyi teret hagy neked.
MN: Mennyire inspiráló a zeneszerzők számára a hárfa?
RA: Ez az adott zeneszerző ízlésétől és stílusától függ. A hárfához erős sztereotípiák kötődnek, például az, hogy lágy és nőies hangszer. Van, akit ez a romantikus előkép azért vonz, mert azonosul vele, mást meg azért, mert keresi, mi van azon túl. Ilyen például Luciano Berio hárfára írt Sequenzája. A pedálmechanizmus is bizonyos játékszabályokat szab: van, aki ezt korlátként éli meg, míg más meg azt mondja, nézzük meg, mi van, ha elfogadom ezeket a játékszabályokat. Az utóbbira kiváló példa Tihanyi László Linos című szólóhárfaműve, amelynek komponálása során a szerző felírta az összes lehetséges pedálkombinációt, és az így megszólaltatható hangsorokból kiválasztotta a neki tetszőket. Meg kell érteni a hangszer természetét, de nemcsak azt, hogy 4-4 ujjal játszunk, és hogyan működnek a pedálok, hanem azt is, hogy mi a hárfa hangzásának a sajátossága, hogyan kell felrakni egy akkordot, hogy úgy szóljon, ahogy azt a komponista szeretné, és a hárfás is el tudja játszani. A szerző és az előadó kapcsolata is nagyon meghatározó.
MN: Írtak neked darabokat.
RA: Pár szólódarabot, versenyművet, de főként kamaraműveket. Van egy szaxofon-hárfa duóm Seleljo Erzsébettel 2011 óta. Találkozások című koncertsorozatunkban több éven keresztül mutattuk be kortárs magyar szerzők – Virágh András Gábor, Balogh Máté, Horváth Balázs, Illés Márton, Horváth Márton Levente, Gryllus Samu, Zarándy Ákos és mások – nekünk komponált műveit. Jövőre is készülünk ősbemutatókkal, és a darabokat szeretnénk lemezre venni.
MN: Nem olyan egyértelmű egy szaxofon-hárfa duó.
RA: A kamarapartnereimet elsősorban a személyiségük miatt választom, nem a hangszerük miatt.
MN: Egy kétzongorás Rachmaninov-darabot is játszottál. Tud egy ilyen lágy hangú hangszer a zongora párja lenni?
RA: Nem, a hárfa és a zongora nem a legszerencsésebb párosítás. A kétzongorás vagy négykezes darabokat két hárfán tudnám inkább elképzelni.
MN: Hallgattam a Környei Miklós gitárossal játszott Román népi táncok-átiratotokat, ez a Bartók-darab viszont nagyon jól működött.
RA: Vele nagyon sok mindent a próbákon alakítottunk ki. A gitár meg a hárfa nagyon jól hangzik együtt.
MN: Mekkora a hárfarepertoár?
RA: Az évszázadok során a hárfa hol előtérbe került – például Marie Antoinette hatására, aki valóságos hárfadivatot teremtett a francia udvarban –, hol háttérbe szorult, s ez a hullámzás észlelhető a repertoárban is. Mozart C-dúr fuvola-hárfa kettősversenye, Debussy Triószonátája, Ravel Bevezetés és Allegro című szeptettje is talán ismerősen cseng a klasszikus zene kedvelői számára, de szóló- és kamarazenei szerepben a hárfa ritkábban fordul elő. A barokk zenében kísérő hangszerként alkalmazták, a 20. századi francia zeneszerzők pedig inkább hangszínként használták a hárfát. A hárfa Lisztjeként emlegetett Elias Parish-Alvars, Henriette Renié vagy Carlos Salzedo és mások nemcsak saját műveket komponáltak, hanem rengeteg átiratot is készítettek, s ez a tendencia napjainkban is folytatódik.
MN: Tehát a repertoár nem olyan nagy, átiratokkal kell és lehet bővíteni. Alapvetően billentyűs darabokat szoktak átírni hárfára, gondolom.
RA: Igen. A zongora- és a hárfaművek faktúrája sokban hasonlít egymásra.
MN: Nehéz vagy könnyű az átiratkészítés?
RA: Izgalmas és nehéz. Az átiratkészítés során a billentyűs hangszerekre jellemző artikulációk, az egymást sűrűn követő harmóniák világos elválasztása jelenti a legtöbb nehézséget. Ugyanis a hárfa húrja addig zeng, amíg le nem fogjuk; ez jóval tovább tart, mint egy zongora- vagy csembalóbillentyű felengedése.
MN: Schubert Téli utazásának zongorakíséretét te írtad át hárfára. A projekt eleve nagyon érdekes, nemcsak azért, mert ezúttal nő énekelte, Baráth Emőke, de azért is, mert az ember azt gondolná, hogy ez egy énekesnő ötlete lehet, holott te kérted föl Emőkét.
RA: A Zeneakadémia doktori iskolájában a zongoristák csoportjába kerültem, ahol Nagy Péter vezetésével ezzel a dalciklussal foglalkoztunk egy éven át. Elképesztően mély hatással volt rám. A darab előadásáról sok évig csak álmodoztam, de amikor 2018-ban eljött a bemutató napja, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez megvalósul. Utána olyan űr maradt bennem, amit nagyon nehezen viseltem, hónapokig tartott visszarázódni a mindennapi életembe. Alig várom, hogy február 8-án és 10-én újra előadjuk a Zeneakadémián.
MN: Lily Laskine-ra meg Nicanor Zabaletára emlékszem mint nagy hárfásra. Neked vannak példaképeid?
RA: Számos művészben és más foglalkozású emberben is tudok találni valami példaértékűt, valamit, amire felnézhetek. Ilyen például Marie-Pierre Langlamet, a Berlini Filharmonikusok hárfása – akitől először hallottam a Schubert Impromptuket hárfán –, vagy Frédérique Cambreling, a párizsi Ensemble intercontemporain művésze, akinek szívesen hallgatom 20. századi és kortárs zenei felvételeit. Nagy megtiszteltetés volt vele interjút készíteni a disszertációmhoz.
MN: Tervezel vagy csinálsz még hasonló projekteket, amelyek nem a klasszikus hárfához kötődnek?
RA: A Harcsa Veronikával bemutatott, Debussy-dalokra épülő műsorhoz a jazzgitáros Fenyvesi Márton is csatlakozott, aki élő elektronikával teszi teljessé a hangzást. Március 14-én az Opus Jazz Clubban játszunk, majd e koncert anyagát lemezre is vesszük a BMC stúdiójában. Azonkívül Maurizio Kagel félórás szaxofon-hárfa darabját szeretném előadni, amihez két színészt is előír a zeneszerző. A darab címe Zwei Akte, és a férfi-nő viszonyt boncolgatja – nem véletlenül választott két ilyen tipizált hangszert, mint a szaxofon és a hárfa.
