Színház: Pályamű (Háy János: A Senák)

  • Csáki Judit
  • 2004. május 27.

Zene

Háy János csupa "istendrámát" ír, eddig hármat. Azt mondja, a királydrámák mintájára találta ki a szót, de amazokban van király, emezekben nincs isten. Vagy hát nem igazán.

Háy János csupa "istendrámát" ír, eddig hármat. Azt mondja, a királydrámák mintájára találta ki a szót, de amazokban van király, emezekben nincs isten. Vagy hát nem igazán.

Drámaírói karrierje gyors sikerekből állt eddig: A Gézagyereket ország- és szakmaszerte ünnepelték, a Herner Ferike faterját egyszerre két színházban is bemutatták, a legutóbbit meg díjjal - igaz, nem elsővel, mert olyan nem is volt - jutalmazták a Nemzeti Színház drámapályázatán. Meg azzal, hogy bemutatták a stúdiószínpadon Balikó Tamás rendezésében.

Aki látta már valahol Háy bármelyik drámáját, annak ismerős A Senák világa. Aki nem, annak is: harminc-negyven-ötven éve jó és rossz darabok szóltak a paraszti lét problémáiról és figuráiról, meglehet, afféle abszurd elrajzolás nélkül, mint amilyeneket Háy darabjában láthatni. A "belépni vagy nem belépni", mármint a téeszbe - ez a témája A Senáknak -, már csak azért sem bírná ki az elrajzolás nélküli tálalást, mert a nézőtér fele nem értené, miről van szó. A másik fele meg azt nem értené, hogy kerül ez most ideÉ

Ha komolyan venném Háy "istendráma" definícióját, a színmű egyik alakjára, Rák Janira, aki nem akar belépni a téeszbe, ráhúznám Krisztus figuráját, a pénzért-állásért a beléptető agitátorokhoz csatlakozó részeges Senákra pedig Júdásét - és akkor velem együtt mindenki még rosszabbul járna, mert nem jutnánk sehová. Ha pedig komolyan venném a téeszvonalat, és beleélném magam az egykor oly súlyos, de mára súlyosan

történeti jellegű

konfliktusba, akkor elnézhetném az egymás után sorakozó falusi életképeket, és szintén nem jutnánk sehová. Ez utóbbit tette a Nemzeti Színház stúdiójában Balikó Tamás, akinek alighanem a világon semmi affinitása nem volt Háy darabjához, ezért egy avítt téesz-tragédiát rendezett.

A díszlet ismerős is meg nem is: annak idején A Gézagyerekhez tervezett hasonló, fülkékből álló játékteret Debrecenben Pinczés István rendezéséhez Gyarmathy Ágnes. A Senák díszletét Horesnyi Balázs készítette, itt is a váltakozó helyszíneknek megfelelő fülkék állnak egymás mellett, csak éppen mindegyik el van rajzolva, az arányok túlzottak, a vonalak elnyúlnak - ennyiben tehát mindenképpen igazodik a játéktér a dráma szelleméhez. A baj csak az, hogy az előadás, a játék már tudomásul sem veszi, a színészek úgy használják a teret, mintha abban nem állna majd' minden tótágast. A kocsmafülkében például ott a hatalmas vaskályha, az obligát ragasztós légyfogó - és a ferde kocsmapult, amelyen azonban kis ügyességgel egészen jól lehet italt tölteni a poharakba, csak hát ily módon afféle akadályverseny a játék, melyben a díszlet az akadály. A hálófülke óriásira növesztett és ferdére állított ágyába tüchtig módon belefekszik a házaspár - jó kényelmetlen lehet. És ne higgye senki, hogy esetleg nem "vettem" azt az üzenetet, miszerint az itt élők számára ez az elrajzoltság maga a sültrealizmus, ezért tesznek úgy, mintha nem lenne - ilyen üzenet ugyanis nem volt.

Pilinyi Márta jelmezei már nem követik Horesnyi stílusát: a téesz-szervezők egyikén a kék ing, piros nyakkendő a valahai funkcimunkaruhát idézi, mondjuk, ironikusan (?), Senák viharkabátja például viszont semmit, amiképpen a nyakas parasztember fehér inge is szimpla közhely.

A dráma nem kevés erényéből igen kevés jön át a rivaldán. Olvasva sokkal meggyőzőbb Háy János dramaturgiai tehetsége, érzékeny figurateremtése, jó ritmusérzéke. Némileg szűkösnek látszó világa, közege minden bizonnyal tágulni fog, mert A Senákkal mintha kimeríteni látszana lassacskán e világ amúgy nem kicsi raktárkészletét.

Az előadás kevés erénye a színészi munkából fakad. Nem az összmunkából ugyan, mert ennek nemigen lehetett nyomát látni (igaz, ehhez összeforrott társulaton kívül erőteljesebb rendezés is szükséges lett volna), de egyes alakításokban, egy-egy színészi pillanatban azért kedvét lelheti az ember.

A pöttyszerűen szétszóródó

jó színészi megoldások mellett egy olyan szerepformálás is akad, amelyik a figura egészét hatásosan és mélyen bírja: a Rák Janit játszó László Zsolté. Ez az egyszerű (bár a kliséhez képest kicsit elrajzolt, azaz érzékenyebbre vett) parasztember úgy adja be a derekát (és a lovait a téeszbe), hogy megőrzi emberi méltóságát. László Zsolt takarékosan bánik az eszközökkel (a mozdulatokkal is), éppen ezzel ad hangsúlyt a figurának. Az ismétlődő helyzetekben és dialógusokban remekül érzékelteti a megváltozott lelkivilágot, kevés szóba képes belesűríteni indula-tait, eltökéltségét.

Tetszett még - miért is ne tetszett volna - Molnár Piroska rendezőileg magára hagyott anyós-figurája; ezt persze szöveg nélkül, pusztán mimikával, egy-egy apró gesztussal hihetetlenül kerekre formálja a színésznő, belesűrítve sok fapados gonoszságot és kiszolgáltatottságot is. A feleséget játszó Varga Mari azokban a pillanatokban a legjobb, amikor a férjéhez fűződő elemi szenvedélyt mutatja. Spindler Béla A Senák alkoholista árulójában - ő szegődik ugyanis a téeszszervezők mellé - a szerep kliséjét játssza, igaz, azt hatásosan. Szarvas József a dramaturgiai oszlop, a cselekményt kérdéseivel, meséivel megsegítő szomszéd szerepében egyszerűen túl sok, túl más, túlÉ

Újvári Zoltán a kocsmáros, Vida Péter és Orosz Róbert pedig a két agitátor szerepében igyekszik tapadni a szöveghez és a sablonokhoz, ekként sajnos elvész az, amiért Háy a sablonokhoz fordul: a szimbolikus réteg, ha úgy tetszik, maga az istendráma. Van még két ló is, körülöttük forog a történet, őket sajnálja igazán Rák Jani, őket kapja meg - mintegy árulása jutalmául - a Senák, és ők lesznek a végzet, a megoldás, a büntetés és a jutalom is. Játékuk szelíd, ezért ők hoznak valamit a dráma mélyebb rétegeiből is: Barna Lajos és Barna Béla mint lóikerpár a lírai felhang.

Csáki Judit

Nemzeti Színház, Stúdió, 2004. május 2.

Neked ajánljuk