Mint minden nagy romantikusnak, Liszt művészetének is megvolt a nappali és az éjszakai oldala. Míg ifjabb kora jellemzésére talán igazságosan elsüthető Nietzsche végtelenül gonosz, plusz erősen kávéházi ízű aforizmája: "Liszt oder die Schule der Geläufigkeit - nach Weibern" (a lefordíthatatlan szurka-piszka kissé értelmező fordításban: "Liszt, avagy a fürge ujjak iskolája - nők körében"), addig öregkori művészete már szinte teljes egészében a bűntudatos vallásosság, a mély rezignáció, olykor a katatónia balcsillagzata jegyében fogant, olyan "atonális" nyelven, hogy a kortársak a háta mögött összemosolyogtak, és suttogtak valami elnézőt az erősen szenilizálódó mesterről. Messze tűntek az ördög zongoristájának fényes száguldásai; a rövidre fogott darabok egy részének lejátszása már egy jobb amatőrnek sem okoz megoldhatatlan feladatot; a nehézség most nem a fürge ujjak futtatásában, hanem inkább megfékezésében rejlik, nehogy hamis glazúr, hazudott pátosz kerüljön a tudatosan letarolt felületre.
Ebből az anyagból műsort összeállítani még ma is kockázatos vállalkozás. Elhivatottság, a "szíven zsarnokoskodó ész" (Kemény Zsigmond jellemzése Széchenyiről) kell a kopárság, a törtség, a késeiség e tüskés esztétikájának megjelenítéséhez. És persze rendkívüli drámai véna. Az apró darabok - közülük a legmonumentálisabb sem éri el a tíz percet - egymás mellé állítása, a sorrend, az arányok megválasztása itt perdöntő lehet. El kell kerülni ugyanis, hogy valamiféle kései, nosztalgikus kaleidoszkópnak hasson az egész, mintha Liszt azt mondaná ezekben: hja, mes amis, mennyi mindent tudtam egykor, hát mindebből már csak echó maradt. Szólóestjén Ránki Dezső vaslogikával gondolta át a maga támasztotta feladatot: olyan felkavaró, drámai, színes, megrázó, sűrű, nyomasztó, bonyolult, hideg látomásokkal zsúfolt, olykor játékos, olykor megkapóan kedves, olykor eltitkolt és elfojtott katasztrófákról hírt adó első részt játszott, mely igazolta Szabolcsi Bence 1956-os könyvének egyik fő tételét: a Liszt által a 19. század végén a jövőbe hajított dárdát majd Bartók Béla fogja elkapni, hogy tovább röpítse egészen - és ezt már persze a még későbbi Recenzens teszi hozzá - Ligeti György zongoramuzsikájáig.
Ránki
Noha a rendkívül rizikós vállalkozáson belül is fatális kockázat az estet egy bizonytalan hangnemben, piano induló, koromfeketén komor művel kezdeni, az 1885 táján írt Balcsillagzat mégis tökéletes kezdő számnak bizonyult. Feltűntek a kései stílus az esten később még sokszor hallott alaptulajdonságai: a makacsul ismétlődő, olykor a semmiben elakadó oktávmenetek, a pontozott riadóhang - visszfénye valamiféle elzúgott forradalomnak vagy életkedvnek -, az egészhangú vagy cigányskála, a tornyozott kvartakkordok, a quasi organo feliratú záró szakaszban, ebben a kvázi-avantgárd korálban a csillapíthatatlan bűntudat intonációja. Lopakodóan hallucinatív zongorázásával Ránki kietlen termekbe vezetett, ahol alig akad más, mint szorongás, régi vétkek visszhangjai: "Nem magasba tör, mint másszor - / Éltem lejtős útja ez; / Mint ki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz" (Arany János). És az első részben felhangzott kétszer 7 részre bontott 14 darab egymáson belül is tökéletesen tagolódott, arányosan kétszer 7 részre vált: az első felvonásban a gyász és a démoni tánc (4. Mefisztó-keringő) hangjait a Szent Dorottya transzcendens révülete zárta, hogy aztán a második hetes szakaszban megint siratóval induljunk (Gyász-gondola), mely kiengesztelő dallamokon (Bölcsődal) és impresszionista ködképeken át (Románc, Fisz-dúr zongoradarab) ismét sátáni táncfantáziákkal, a vén cigányhoz méltó zokogva vigadásokkal érjen a keserű célba (Mefisztó-polka, Csárdás, Csárdás obstiné).
A szünetben kóválygó fejjel dohányzó Rec. számára a nagy kérdéssé az vált, hogy a pihenő után sorra kerülő h-moll szonáta (Liszt középső korszakának és az egész romantikus zongoramuzsikának egyik orma), hogyan illeszkedik majd az első felvonáshoz. Nos, az idő itt mintha megszédült volna a kísértet-csárdásoktól, hogy aztán oda-vissza pörögjön. Mert a korábban, 1853-ban keletkezett, szünet nélkül játszandó, mintegy 30 perces nagy mű - paradox módon - inkább utójátéknak hatott, a kései, apró törmelékekből álló első műsor utószavának. De az idő "sorrendben" is működött, mert a korábbi darab Ránki introvertált, a fénytől idegenkedő előadásában megelőlegezte az öregkori stílus szinte összes formajegyét, gesztusát, egészen odáig, hogy a Balcsillagzat első ütemeinek unisonója mintegy a szonátát nyitó úgynevezett függönytéma megfordításának, a cigányskála egyik variánsának tűnt, nem szólva számtalan motivikus egyezésről, és persze Mefisztó alakjának központi szerepéről mindkét részben. És így, noha Ránki korántsem makulátlanul játszotta a szonátát (de hát ezt a darabot koncerten talán lehetetlen is melléütés nélkül megúszni), a műsor tökéletes egységbe forrott az est végére. Az utolsó három perc a maga fogyó, mintegy kiégő anyagával letarolt díszkertekről beszélt; kétrészes hatalmas drámát hallottunk, melyet páratlan dramaturgiai érzékével Ránki Dezső teremtett meg erre az egy estére.
"Az életnek tengerében / Két örvény van: szív és ész; / A kettőnek egyikében / A jobb ember könnyen vész." Kisfaludy Károly eme sorait ajánlom a koncert után az olvasónak, hozzátéve: Ránki Dezső mindkét örvényben tökéletesen helytállt, anélkül, hogy eszével zsarnokoskodott volna szívén. (Művészetek Palotája, november 25.)
Kocsis
A nagy pályatársától erősen eltérő véralkatú, extrovertált Kocsis Zoltán másnap, a Nemzeti Filharmonikusok élén ugyancsak nem zsarnokoskodott, vad-őszintén elengedte szívének összes örömét, bánatát. A fényért rajongó Liszt egyik legsikeresebb zenekari művével kezdett (Les Préludes), ez a gátlástalanul szónokias darab, kissé darabos előadásban, aztán sokáig meghatározta a hangulatot. Persze csak bevezetőnek bizonyult, mert utána Kocsis csupa maga készítette átiratot vezényelt (Goethe-Festmarsch, 2. Elfelejtett keringő, Obermann völgye, Ave Maria, 3. Elfelejtett keringő, Mazurka brillante). Kiderült, hogy - ellentétben Ránkival - ő kevés dramaturgiai érzékkel építette fel a programot, mely esetlegesnek érződött, amolyan bravúros potpourrinak, 19. századi fürdőhelyek promenádzenéjének. A zongoraváltozatból készült átiratok önmagukban is kérdéses értékűek, a keringők (eredetileg meglehetősen látomásos zenék) és a mazurka itt amolyan beszédhibás Johann Strauss-muzsikának tűnt, a születésnapi Goethe-induló most rinocéroszok és elefántok jégtáncának hatott, ám ekkor még legyinthettünk: de hát ez csak játék, noha félresikerült. (Miként a Weiner Leó átiratában szóló Lidércfény is, melyből a fény és a lidérc hiányzott, beóvakodott viszont a "régi magyar társastáncok" hervadt hangulata.) Már inkább ízlésficamnak és esztétikai tragédiának hallatszott az Obermann völgye és az Ave Maria; a zongorán jelentős, ihletett műveket most mintha vastag vörös ceruzával dolgozta volna meg a maga szívének örvényeibe beleveszett zsarnoki kéz. A finomságok eltűntek, maradt helyettük a magyarázat, kemény pedagógiai ihletű retorikával: mintha egy csupa süketből álló hallgatóságnak úgy akarná valaki megvilágítani egy mű szépségét, hogy egyre több hangszert hoz a színpadra, fel nem érvén ésszel, hogy ez a publikum kétszáz Wagner-tubát épp annyira hall, mint egyet. Charles Rosen jelentős romantikakönyvének (The Romantic Generation) kemény tétele juthatott eszünkbe: Liszt nem annyira a hangzás, mint inkább annak mestere volt, hogyan lehet a hangzás változásait gesztusokká formálni, ezért fő terrénuma a zongora, hangszerelései rémesek. Ám Kocsis részben rácáfolt erre, noha nem a maga, hanem Lisztnek eredetileg is zenekarra írott műveivel, a második részben elhangzott Két legenda (különösen az első) az est legmaradandóbb eseményének hallatszott, a "trisztános" angolkürtszóló, a fafúvósok madárcseveje hamisítatlan hangköltészet, noha annak talán nem a legmagasabb rendű alakja. Az estet a Mazeppa zárta, üvöltve, harsányan, életigenlően. A zenekar a nehéz letétekben egész este sokat teljesített, különösen a fafúvók; a rezesek állapota megítélhetetlen, mert voltaképpen tökéletesen kiszámíthatatlan - egy darabon belül is képesek a legfurcsább ingadozásokra. (Művészetek Palotája, november 26.)
Végül nem hagyható szó nélkül a koncertrendezés dilettáns örvénye: egyik estén sem állt rendelkezésre valamiféle műsorismertető, holott a Ránki által még két szökőévente is alig játszott darabok megkövetelik a közönség eligazítását, és Kocsis átiratai is rászorulnak erre.
