Magyar Narancs: Azért választott a Guitar Manre egy Michael Jackson-számot is (The Lady In My Life), mert jó barátok voltak?
George Benson: A kettőnek semmi köze egymáshoz. A producerem ötlete volt, hogy próbáljuk meg új hangzásba csomagolni ezt a remek dalt. Mire azt feleltem neki, egye fene, adok neki egy sanszot. Kitaláltunk hozzá egy jó kis szofisztikált hangzást.
MN: Ez a 35. stúdióalbuma. Van olyan lemeze, amit kivételesen sikerültnek tart?
GB: A változatosság gyönyörködtet. Szving, blues, bop, R&B, funky, soul, pop, smooth jazz - édesmindegy nekem, csak jó zene legyen. Noha a Breezin' hozta meg az áttörést a hetvenes évek végén, mégis a Living Inside Your Love az, ami a legjobban kifejezi az életérzésemet. A fél világot végigturnéztam vele. Szimfonikus zenekari kísérettel készült, és talán egyik albumomnál sem sikerült annyira eltalálni az egyensúlyt a hangom és a nagyzenekari hangzás között. Ráadásul a dalok egy részét én magam írtam. Minden téren kielégített az eredmény: mint szerzőt, mint gitárost és mint előadót is.
MN: Hat évvel ezelőtti közös lemeze Al Jarreau-val igencsak sikeres volt. Milyen emlékei vannak a Givin' It Up felvételéről?
GB: Kölcsönösen rajongunk egymásért, bár tűz és víz természet vagyunk. Szó se róla, furcsa párt alkottunk, én a magam vehemenciájával, ő pedig a lakonikus nyugalmával. A híd, ami összeköt minket, a hit. Nincs közöttünk nézeteltérés abban, hogy azért vagyunk itt a Földön, hogy a szeretetet közvetítsük a zene nyelvén.
MN: Hogyan gondol ma vissza hajdani önmagára, a pittsburghi gyerekre, aki a szegénységből küzdötte fel magát? 
GB: Megértő mosollyal. Rettenetesen csórók voltunk. Anyám az anyatejjel oltotta belém az éneklést, s a mostohaapámtól kaptam életem első gitárját, aki amatőr zenész volt. A templomi kórusban gospeleket énekeltem, az iskolában hálaadó énekeket. Később bárokban gitároztam, és alig múltam tíz, amikor megjelent az első kislemezem. Egy razzia során bevittek a rendőrőrsre. Szegény anyám annyira megijedt, hogy el akart tiltani a zenéléstől. Jobbnak látta, ha iskoláztatja a fiát. Így kerültem New Yorkba, ahol aztán magával ragadott a dzsessz áramlata.
MN: Kik hatottak önre akkor?
GB: Sokan, Benny Goodman big bandjén át Charlie Parkerig. Django Reinhardt gitárjátékát csak később fedeztem fel. Sosem felejtem el az első találkozásomat Miles Davisszel. Hihetetlen megtiszteltetés volt, hogy ellátogatott szerény otthonomba. A gyerekeim a nappaliban hancúroztak, miközben én a My Funny Valentine-t pengettem neki. Annyira zavarta a gyerekzsivaj, hogy menekülőre vette. Távozóban csak annyit mondott: "Magából soha nem lesz igazi dzsesszzenész." Évekkel később mégis felkért, hogy játsszak vele a Miles In The Skyon.
MN: Úgy tudom, az a titkos vágya, hogy kamarazenekarral lépjen fel.
GB: Valóban. Imádom a kamarazenekarokat. Két albumot készítettem kamarazenei kísérettel. Hihetetlenül intim a hangzása. Amúgy pedig odavagyok a vonósokért. Ha második hangszert választhatnék, mindenképpen a hegedű lenne az. Az Ibanez gitárok hangzásához szokott fülemnek felemelő érzés, amikor megszólal valahol egy Stradivari.
MN: A zenésztársadalomban tapasztalja még, hogy van bármiféle különbség a feketék és a fehérek küszködése között?
GB: A közelmúltból Michael Jackson vagy Whitney Houston példáját említhetném. Mindketten fantasztikus tehetségek voltak, súlyos önértékelési problémával. A siker és a hírnév rabszolgái. A zeneipar nagy daráló, főként a feketék számára. Minél messzebbről jöttél ugyanis, annál nagyobb megfelelési vágy szorul beléd. És ezt maximálisan kihasználják a lemezstúdiók, a producerek, a menedzserek. A nagy szenzibilitással rendelkező művészek könnyen elvéreznek a siker vagy a sikertelenség oltárán. Michael közeli barátom volt, és ahányszor csak beszélgettünk, mindig próbáltam őt meggyőzni arról, hogy ne akarjon mindenáron number one lenni.
MN: Önt mi mentette meg attól, hogy bedarálja a gépezet?
GB: Szerencsére soha nem akartam mindenképp első lenni. Senkihez nem méregettem magam, és senkinek nem akartam megfelelni. Mindig a belső értékrendemet követtem, függetlenül az aktuális divattól, elvárásoktól. Persze én is kaptam pofonokat az élettől, de nem feküdtem le senkinek.
MN: Olyan vádak érték, hogy elárulta a dzsesszt.
GB: A dzsessz legnagyobb árulójának Charlie Parkert tartották, amikor partikra hangolt szórakoztatásból művészetté emelte a műfajt. Lerombolta a korlátokat, megváltoztatta a paramétereket. És nem utolsósorban bebizonyította, hogy nemcsak ösztönből lehet zenélni, hanem kell hozzá éberség, szellemi, értelmi tőke is.
MN: Az éneklés vagy a gitározás a fontosabb magának?
GB: Ezt a kérdést mindig felteszik nekem. Egyikről sem tudnék lemondani. Igaz, jóval korábban kezdtem gitározni, mint énekelni. Azt tapasztalom, hogy sokan zavarban vannak velem kapcsolatban. Ki ez a fickó, akit a dzsessz köreiben érzelmes énekesként, a popsztárok sorában pedig pengető emberként tartanak számon? A legnagyobb megtiszteltetés számomra, ha egyszerűen muzsikusként maradok meg a közönség emlékezetében.
