Így nem is csoda, hogy az előprodukciót sokan végigdumálták, vagy odakint átcigizték - de amikor a Midnight City című megasláger borítóján is látható iszonyatosan ocsmány jelmezben kisétált egy figura a színpadra, már vagy jó hatszázan tolongtak izgatottan a nézőtéren.
Nehéz eldönteni, hogy mi az M83 titka, mert sokszor úgy tűnik, mintha a nyolcvanas évek legkínosabb momentumaiból merítkeznének, ráadásul a főmufti Anthony Gonzalez atlétatrikót visel, bénábban tartja a gitárját, mint az indie-zenészek, jó szokása szerint a verssorok utolsó szótagjában felsikolt, a Midnight City aljas szintihangja pedig egyenesen ízlésrendőrségért kiált. De mégsem hányja el magát az ember, sőt azt veszi észre, hogy ütemesen bólogat az energikus produkció láttán, melyben a frontemberen kívül egy pofátlanul fiatal basszusgitáros, egy billentyűs csaj és egy dobos vesz részt - de két számban még a nyolcvanas években végzett pusztítás miatt a kilencvenes évek leggyűlöltebb hangszerévé váló szaxofon is előkerül. Lemezbemutató koncerten vagyunk, ami azt jelenti, hogy a műsor 50 százalékát a tavalyi Hurry Up We're Dreaming dalai teszik ki; pár szám a 2008-as Saturdays=Youth-ról is felcsendül, elhangzik egy főhajtás a honfitárs Daft Punk előtt, előkerül a Sitting a tíz évvel ezelőtti debütalbumról, a Guitar And A Heart pedig sokkal jobban hasonlít a Pink Floyd-féle One Of These Daysre, mint a Before The Dawn Heals Uson hallható stúdióváltozat. Hetvenpercnyi tobzódás és ledvillogás után aztán vége a show-nak, és ugyan továbbra is minden az M83 ellen szól, mégis csak azt tudjuk mondani, hogy sokkal rosszabb lett volna ezen az estén bárhol máshol lenni.
A38 hajó, június 4.
