"A történészek a Fun House-zal nyomasztanak, szerintem viszont a Kill Cityn van a lényeg" - szólt a Turbonegro 2007-es verdiktje, egy rokonszenves, népszerűtlen vélemény. Vagyis a rockzene esszenciáját Iggy Pop és James Williamson gitáros 75-ben írt és rögzített, de csak két évvel később, a David Bowie vezényelte berlini ikerszülés, azaz a The Idiot és a Lust For Life után világra vajúdott, kimagasló, ám bizonyos mértékben elfeledett lemezének reményvesztett, kizsebelt, az éjszakában egyedül hagyott rock and rollja rejtené magában a kettes Stooges minimalista protopunkja helyett. Nehéz kérdés. Ráadásul hiányzik a képből a Raw Power, Williamson és az Ig első közös merénylete azokkal a hatalmas riffekkel és eszelős szólókkal, amelyek a szent ereklyék kamrájában béreltek helyet a Stooges harmadik lemezének is.
A Raw Power és a Kill City Iggy Pop kalandos életének zűrzavaros éveiben íródott. A Stoogest lerázta magáról a menedzsment, a kiadója rühellte, a közönség lassan elfordult tőle. A jócskán beszívott tagok se nagyon bírták egymást, hiszen Iggy basszusgitárossá fokozta le Ron Ashetont, hogy bevehesse Williamsont, akit aztán pár hónap múlva inkább kirúgott, hogy végül mégiscsak vele ügyködjön a saját dolgain. Kevés zenésznek volt jobb szimata nála, s az Iguana akkor sem tévedett. James Williamson volt a korszak egyik legnagyobb gitárosa, aki úgy csúsztatta egybe a glamet, a bluest és a rock and rollt, mint senki más, és arra is maradt ereje még, hogy a punkot megelőzze. A 70-es évek végén azonban már nem nagyon lelkesítette a káosz, ami szériatartozéknak számított a hiperaktív énekes körüli életben. Az új évtized az ő számára azzal indult, hogy félretette a gitárt - aztán eltelt harminc hosszú év. Ron Asheton korai halála és jelentékeny diplomáciai hízelkedés kellett hozzá, hogy Williamson hatvanévesen a nyugdíjazását kérje a Sonynál, és újra kézbe fogja a gitárt, de most ott van megint a helyén, a Stoogesban - láthattuk hét végén a VOLT-on is, ha tekintetünket elvontuk Iggyről, és a színpad árnyékfoltos jobb oldalára koncentráltunk.
Fotó: MTI
Paul Trynka mindentudó Iggy-könyve szerint a 70-es években a vékony, fekete hajú gitáros "sokak szemében Keith Richards gonosz, mániákus ikertestvérének tűnt". A fotók alapján így lehetett valóban, most szombaton azonban már egy decens, hófehér hajú alelnök nyújtotta a fejét a technikusnak, hogy nyakába kanyarintsa napégette Les Paulját - hogy aztán a közönséget határozottan büntetni szándékozó, célzatos kegyetlenséggel kezdjen bele a Raw Power trafóháznyi energiát egybesűrítő minimálriffjébe. Williamson játékának számos csúcspontja közül különösen maradandó volt (a bluesskálákat vadul megerőszakoló szólói mellett), ahogy a Night Theme magányos akkordbontogatásából hirtelen átváltott a Cock In My Pocket züllött rock and rolljába - ezen a rendkívül energikus koncerten ugyanis nemcsak a három Stooges és a Kill City halhatatlan tételei, hanem azok a dalok is elhangzottak, amelyeket egy soha el nem készült Stooges-lemezre írtak még a 70-es évek közepén. A komor Williamson méltó párja a társait dobjai mögül mizantróp ültetvényesként munkára szorító Toby Dammit volt, míg az ironikus kedélyt a földön fetrengő, pöcsét vakarászó, mikrofont dobáló, sáskatáncot lejtő, elektromos vezetékszerű ereivel körbehálózott szikár testét a közönsége közé fúró, a nem szűnő imádattól egyre látványosabban beinduló Iggy mellett a basszgitárjával befröccsözött tesitanárként imbolygó Mike Watt képviselte, Steve Mackay szaxofonos pedig, aki hol a frontember ugatásszerű énekét színezte, hol együtt nyomta a riffeket a gitárossal (például a Your Pretty Face... útszéli glamrockjában), garantálta, hogy a nyugodt erő is megjelenhessen a színpadon. Megkímélve így a nagyszínpad fiatal közönségét attól, hogy keresztülbucskázzon James Williamson titokzatos világának eseményhorizontján, át a fekete térbe, amely a határpontról látva oly lenyűgöző.
VOLT Fesztivál, június 30.
