Koncert

Legenda vagyok

Iggy & The Stooges a VOLT-on

  • Greff András
  • 2012. július 14.

Zene

"A történészek a Fun House-zal nyomasztanak, szerintem viszont a Kill Cityn van a lényeg" - szólt a Turbonegro 2007-es verdiktje, egy rokonszenves, népszerűtlen vélemény. Vagyis a rockzene esszenciáját Iggy Pop és James Williamson gitáros 75-ben írt és rögzített, de csak két évvel később, a David Bowie vezényelte berlini ikerszülés, azaz a The Idiot és a Lust For Life után világra vajúdott, kimagasló, ám bizonyos mértékben elfeledett lemezének reményvesztett, kizsebelt, az éjszakában egyedül hagyott rock and rollja rejtené magában a kettes Stooges minimalista protopunkja helyett. Nehéz kérdés. Ráadásul hiányzik a képből a Raw Power, Williamson és az Ig első közös merénylete azokkal a hatalmas riffekkel és eszelős szólókkal, amelyek a szent ereklyék kamrájában béreltek helyet a Stooges harmadik lemezének is.

Raw Power és a Kill City Iggy Pop kalandos életének zűrzavaros éveiben íródott. A Stoogest lerázta magáról a menedzsment, a kiadója rühellte, a közönség lassan elfordult tőle. A jócskán beszívott tagok se nagyon bírták egymást, hiszen Iggy basszusgitárossá fokozta le Ron Ashetont, hogy bevehesse Williamsont, akit aztán pár hónap múlva inkább kirúgott, hogy végül mégiscsak vele ügyködjön a saját dolgain. Kevés zenésznek volt jobb szimata nála, s az Iguana akkor sem tévedett. James Williamson volt a korszak egyik legnagyobb gitárosa, aki úgy csúsztatta egybe a glamet, a bluest és a rock and rollt, mint senki más, és arra is maradt ereje még, hogy a punkot megelőzze. A 70-es évek végén azonban már nem nagyon lelkesítette a káosz, ami szériatartozéknak számított a hiperaktív énekes körüli életben. Az új évtized az ő számára azzal indult, hogy félretette a gitárt - aztán eltelt harminc hosszú év. Ron Asheton korai halála és jelentékeny diplomáciai hízelkedés kellett hozzá, hogy Williamson hatvanévesen a nyugdíjazását kérje a Sonynál, és újra kézbe fogja a gitárt, de most ott van megint a helyén, a Stoogesban - láthattuk hét végén a VOLT-on is, ha tekintetünket elvontuk Iggyről, és a színpad árnyékfoltos jobb oldalára koncentráltunk.


Fotó: MTI

 

Paul Trynka mindentudó Iggy-könyve szerint a 70-es években a vékony, fekete hajú gitáros "sokak szemében Keith Richards gonosz, mániákus ikertestvérének tűnt". A fotók alapján így lehetett valóban, most szombaton azonban már egy decens, hófehér hajú alelnök nyújtotta a fejét a technikusnak, hogy nyakába kanyarintsa napégette Les Paulját - hogy aztán a közönséget határozottan büntetni szándékozó, célzatos kegyetlenséggel kezdjen bele a Raw Power trafóháznyi energiát egybesűrítő minimálriffjébe. Williamson játékának számos csúcspontja közül különösen maradandó volt (a bluesskálákat vadul megerőszakoló szólói mellett), ahogy a Night Theme magányos akkordbontogatásából hirtelen átváltott a Cock In My Pocket züllött rock and rolljába - ezen a rendkívül energikus koncerten ugyanis nemcsak a három Stooges és a Kill City halhatatlan tételei, hanem azok a dalok is elhangzottak, amelyeket egy soha el nem készült Stooges-lemezre írtak még a 70-es évek közepén. A komor Williamson méltó párja a társait dobjai mögül mizantróp ültetvényesként munkára szorító Toby Dammit volt, míg az ironikus kedélyt a földön fetrengő, pöcsét vakarászó, mikrofont dobáló, sáskatáncot lejtő, elektromos vezetékszerű ereivel körbehálózott szikár testét a közönsége közé fúró, a nem szűnő imádattól egyre látványosabban beinduló Iggy mellett a basszgitárjával befröccsözött tesitanárként imbolygó Mike Watt képviselte, Steve Mackay szaxofonos pedig, aki hol a frontember ugatásszerű énekét színezte, hol együtt nyomta a riffeket a gitárossal (például a Your Pretty Face... útszéli glamrockjában), garantálta, hogy a nyugodt erő is megjelenhessen a színpadon. Megkímélve így a nagyszínpad fiatal közönségét attól, hogy keresztülbucskázzon James Williamson titokzatos világának eseményhorizontján, át a fekete térbe, amely a határpontról látva oly lenyűgöző.

VOLT Fesztivál, június 30.


Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."