Zene

A The Beatles Antológia megjelenése óta a magyar könyvpiacon évről évre felbukkannak ún. "pazar" könnyűzenei kiadványok, melyeket csak azért nem mondanánk albumnak, mert annak ilyenkor más jelentése van. Természetesen nem arról van szó, hogy e könyvek szerzői és kiadói (esetleg hősei) mindenféle kutyaütőt próbálnak színes mázzal bevont műnyomón "klasszicizálni" - úgy tűnik, a szuperkönyv valóban csak a legnagyobbaknak jár, emlékeim szerint a Beatles mellett csupán a Stones, a Pink Floyd és a U2 büszkélkedhet ilyesmivel - legalábbis magyar fordításban.

A rocktörténet számos kulcsfontosságú eseményéről, folyamatáról sajnálatosan hiányosak az ismereteink. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mi történt azon az októberi estén, amikor Elliott Smith életét vesztette, vagy hogy mi zajlott a színfalak mögött a Kyuss utolsó, a zenekar feloszlásához vezető turnéján, netán, hogy javított-e az együtt töltött évek alatt dr. Landy Brian Wilson mentális állapotán vagy inkább rontott rajta?

A fájdalom és a humor keverékét keresem - mondta volt a közelmúltban Nick Hornby ezeken az oldalakon (Mancs, 2010. február 4.), s hogy ez mennyire így van, és a szerző nem szokott át a hátunk mögött például a "pátosz és a vízibalett" keverékére, azt ez a film is bizonyítja. Nagyon úgy fest, az Egy lányról az utóbbi idők talán legjobban sikerült Hornby-műve, még ha nem is Hornby írta, csak adaptálta (s ilyen minőségben került karnyújtásnyira az Oscartól).

Õszintén szólva nem érdekel, hogy Glenn Brown (1966) az affirmáció vagy a mash-up, esetleg mindkettő elkötelezettje, amint azt a róla olvasott himnuszok és bírálatok kulcsszavakként említik. Nem érdekel, hogy a képzőművészeti múlt kisajátítását és bekebelezését vagy a zenei plágium legális változatát preferálja. Ami viszont nagyon is foglalkoztat: az a meghökkentően ellenszenves festészeti praxisa, amelyhez fogható alig-alig látható, s hogy ez vajon miért tetszik olybá, mintha az elmúlt évtized egyik legfontosabb, de legalábbis legizgalmasabb képzőművészeti teljesítménye lenne. Vagyis miért az?!

Kérjük azokat a jó nevű karakterszínészeket, akik az utóbbi időben egyetlen vámpírt sem szúrtak szíven, nem szívtak vért, és a nyílpuskát is nélkülözniük kellett, jelentkezzenek az Ausztráliában készülő új vámpíriáda, a Daybreakers forgatásán! Az Elvist idéző vámpírvadász szerepében Willem Dafoe-t köszönthetjük, aki rögtön a szabályt erősítő kivételünk, ő ugyanis egy kicsit már vámpírkodott a közelmúltban, de tényleg csak egy icipicit, ám A vámpír árnyéka, azaz az ezredforduló óta filmtörténetileg fontos nyakak közelébe nemigen keveredett. Ethan Hawke viszont abszolút szűz a szívásban, és mindeddig Sam Neill sem vette ki részét a vámpírtrendből.

A régi, kidobni való tárgyak, tárgy-roncsok művészetbe emelése régi törekvés, hol a nosztalgia, hol a humor, hol a fogyasztói társadalommal szembeni ellenérzések jegyében. Az eredeti funkció és az átértelmezés, az új kontextus feszültsége teszi izgalmassá és szórakoztatóvá vagy éppen elgondolkoztatóvá az ilyen alkotásokat.

A Cadaveres, a Superbutt, az MWS és az Ektomorf tagjaiból összeállt magyar szupergrupp a legjobb példa arra, hogy az eredetiségre való minimális törekvés nélkül, viszont jó adag profizmussal, korlátlan önkifejezési kedvvel és punkos lazasággal milyen iszonyat jó zenét lehet összedobni, látszólag csuklóból, azzal a céllal, hogy a zenészek az anyabandáikban már nem tolerált gyorsaságú vagy mélységű témáktól és a miattuk bent ragadt feszültségtől megszabaduljanak. A Bloodiest nem is próbál több lenni ennél: Napalm Death, Terrorizer, Brujeria és némi sepulturás thrash összeöntve - a végeredmény pedig egy első hallásra kőegyszerűnek tűnő, mégis harmincadikra is baromi élvezetes, buldózerként taroló anyag, egy orkánszerű vihar, ami alig több mint negyedóra alatt átsöpör az agyon.

A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az előadás címe is.

Jason Schwartzman világéletében a geek-slacker-lúzer-okostojás-balfék vonalon mozgott, a csúcsra már pályakezdésekor (Wes Anderson: Okostojás) felért, azóta nincs mit bizonyítania. Hogy mennyire nincs mit, arról szól az Író és kamuhős című sorozat, a tartalomismertető szerint meg arról, hogy egy Jonathan nevű fickó regényírás helyett Chandler és némi fű befolyása alatt magánhekust játszik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum nem először tesz kísérletet az irodalom és a divat ötvözésére: a tavalyi Szentkuthy-centenáriumot ünneplő kiállítás nyitó- és záróeseményein ez már megtörtént. Akkor múltbéli múzsának öltözött színésznők léptek ki a rögzített fényképekből és keltek életre 21.

A Harmadik Birodalom nem először nyeri meg a második világháborút. Az alternatív történelmekkel játszó szerzők előszeretettel hozzák ki Hitlert győztesként, s játszanak el egy olyan világrenddel, melyben a fasiszták boldogan élnek, ha meg nem haltak, a kisember pedig, legyen apró, hithű fogaskerék, kisstílű nyerészkedő vagy sötétben bujkáló ellenzéki, két karlendítés között keveredik konfliktusba a rendszerrel.

A mostanában LoneLady néven tündöklő Julie Campbell Manchesterből érkezett, mint annyi kedvence és példaképe, de munkássága sokkal többre értékelendő a jeles előképei előtt való merő tisztelgésnél. A Warp kiadó legújabb üdvöskéje voltaképpen rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik: a gitáros-énekesnő one man show-ját többnyire egy dobgép egészíti ki - mint egykor a posztpunk/new wave időkben.

Személyes empíria, ám akár szakirodalommal is körülbástyázható vélelem: A rózsalovag színpadra állítása az operatársulatok egyik legnagyobb próbatétje, messze túl a Tannhäuseren, ám meglehet, még innen Berlioz operamonstrumán, A trójaiakon. Egy librettó, amely egyszerre filozofál és nyújt szinte a végtelenségig egy durván bursikóz tréfát; egy vígopera, melynek zenéje rendszerint csakúgy többszörös álruhát ölt, mint a nadrágszerepére cselédszoknyát húzó Octavian gróf; egy színpadi játék, melynek előadásához seregnyi karakteres és kvalitásos, persze a német szöveggel is megbirkózó énekes színészre, s hozzá echt bécsies kedélyre van szükség - mindez együtt Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal 99 esztendős remekműve.

Csak a hecc kedvéért tegyük fel, hogy a tárgyalt ügydarab egy az egyben, szőröstül-bőröstül tárja fel a tényvalót, s mutatja meg hátulról, amit rendszerint elölről adatik meg szemlélhetnünk: a Maunika-show-t vagy Józsibarát műsorát, Balázst vagy az anyám kínját. Minden stimmel, minden szó szentigaz, pontosabban, ha nem igaz, hajjak' meg. Akkor mi van? Nos, a legjobb esetben is téves címzés, lefelejtett irányítószám. Készült egy népszerű ismeretterjesztő film, infotainment, hah, dramatizált elemekkel, játékfilmes eszközökkel (2x hah). Egy tényfeltáró magyar mozi a magyar "kibeszélőshow-k" igazi arcáról. Jaj, és vajon ki a manót érdekel az?