A The Beatles Antológia megjelenése óta a magyar könyvpiacon évről évre felbukkannak ún. "pazar" könnyűzenei kiadványok, melyeket csak azért nem mondanánk albumnak, mert annak ilyenkor más jelentése van. Természetesen nem arról van szó, hogy e könyvek szerzői és kiadói (esetleg hősei) mindenféle kutyaütőt próbálnak színes mázzal bevont műnyomón "klasszicizálni" - úgy tűnik, a szuperkönyv valóban csak a legnagyobbaknak jár, emlékeim szerint a Beatles mellett csupán a Stones, a Pink Floyd és a U2 büszkélkedhet ilyesmivel - legalábbis magyar fordításban.
És most már a Led Zeppelin is, legalábbis, ha a méreteket nézzük. Ám Keith Shadwick könyve több okból sem illeszthető a felsoroltak közé. Legnagyobb szomorúságunkra a képanyag szegényesebb (csak fekete-fehér fotókat tartalmaz annak ellenére, hogy többségük eredetileg valószínűleg színes), amit azonban kellőképpen ellensúlyoz, hogy a szerző nem a zenekar "sztorijára" helyezi a hangsúlyt, hanem - és ebben valószínűleg egyedülálló - a dalokra, a lemezekre. Persze olvastunk már épp elég "keletkezéstörténetet", és ez legtöbbször csak arra volt jó, hogy a dalszerző, az előadó ostobasága felszínre kerüljön, ám olyat nem nagyon, hogy valaki kifejezetten zenei szempontból elemezzen egy könnyűzenei produkciót. A szaxofonosként is jegyzett Shadwick így járt el, ami valóban párját ritkító vállalkozás. Csakhogy - és evvel valószínűleg a fanatikusok is egyetértenek - az életműben akad néhány szerzemény, ami valójában szóra sem érdemes. Ellenben az együttes történetét számos olyan, a zenétől független epizód - Bonham alkoholizmusa, Page spirituális, a pletykák szerint perverz elszállásai és a többi - kísérte, amit tisztázni kellett volna.
A szerző, bár szó sincs rajongói elfogultságról, tapintattal kezeli a problémás "elemeket", ami csak azért zavaró, mert közben oldalakon keresztül olvashatunk olyan, ma már tulajdonképpen lényegtelen tényekről, mint például hogy a Zep angliai kiadója kezdetben milyen bizalmatlan volt, vagy hogy a maga idején (1969- 1975 között) mekkora sérelem volt a zenekar számára, hogy az amerikai szaksajtó - élén a Rolling Stone-nal - a zajos sikerek ellenére sem kezelte őket illő módon.
Csupán azért nem tarthatjuk szőrszálhasogatónak ezeket a hosszas méltatlankodásokat, mert akkor mit mondhatnánk a továbbiakat illetően? Érezhető, hogy Shadwicket sokkal inkább a fák érdeklik, mint az erdő, így hát szinte kéjesen merül el bizonyos apróságokban. "A dal első brigde-éhez (...) érve (0:42-nél) megint nincs énekszólam a riff mellett - ezúttal viszont olyan ütemjelzés következik, ami nagyon ritka a rockzenében: csak Captain Beefheart és Frank Zappa engedték meg maguknak olykor", írja például a Black Dog című számról, de bárhol üssük fel a könyvet, nagy valószínűséggel hasonló elemzésbe futunk. Mindez olykor fárasztó, olykor roppant érdekes. Szó se róla, Shadwick tiszteletre méltó munkát végzett, ám biztosan erre van szükség? Bizonyos, ha átrágjuk magunkat a döbbenetes mennyiségű információn, másképp ülünk le egy-egy Zeppelin-lemezt meghallgatni, de ha fel is tűnik, hogy 0:42-nél különös ütemjelzés következik, a dal ugyanaz marad: kizárólag az érzékekre ható rock and roll.
Fordította: Wolf Péter. Cartaphilus, 2009, 320 oldal, 6900 Ft
