Kiállítás - A többség helye - KissPál Szabolcs kiállítása

  • Kürti Emese
  • 2009. október 1.

Zene

KissPál Szabolcs kiállítását követően senki sem állíthatja már, hogy nincsen politikai művészet Magyarországon. Tény, hogy a kilencvenes évek leginkább befogadói oldalról politikailag közönyösnek mutatkozó időszaka a videoművészet és újfent a festészeti problémák felé irányította a közhangulatot, ezért a szociálisan fogékony vagy társadalomkritikus művek szűk köre is alig-alig volt látható. A médiaművészet a festészethez hasonlóan a művészet autonóm tartományában mozgott, és a saját belső lehetőségei foglalkoztatták. Ez az időszak kitolódott körülbelül az ezredfordulóig, amikor a társadalom alulról szerveződő kisebb csoportjai, mint például a nemzetközi globalizáció elleni szervezetek és kisebb antikapitalista formációk elkezdték kapirgálni a kapitalizmus vastag burkát, és ezzel együtt, sok esetben dokumentarista módon megjelent a művészi aktivizmus is. Ez a fajta, közvetlen társadalmi háttérhez kötött művészet azonban Magyarországon, ahol a "civilek" eddigi legnagyobb sikere a politikailag semleges Critical Mass, úgyszólván nem létezett. (Más kérdés, hogy a kortárs művészet mozgalmasabb színterein is sok vitát váltott ki az esztétikumra rátelepülő politikum aránya.) Miközben a művészetelmélet és a filozófia a képviseleti demokrácia hiteltelen szereplőivel szemben a kortárs művészetben látja az alternatívát, a magyar művészet nehezen találta meg az utat az autonóm művészettől vezető hosszú úton az avantgárd gesztusok iránti halvány nosztalgia, a posztkádári dekonstrukció és a szaporodó direkt politikai gegek útvesztőjében. Ebből tematikailag és morálisan nem igazán segítette ki az utóbbi évek pártpolitikai züllése, mert a pártoktól, amelyeket maga választ, a művész is irtózik. A jégtörőnek számító Nemes Csaba-videó, a Remake ugyanakkor már a helyzet el nem viselésének hevületéből született. Bizonyos értelemben proteszt mű volt, a magyarországi szélsőjobb abszurd kibontakozásának ironikus animációja, de a következmények ismerete nélkül: nem merült föl, hogy a későbbiekben valakik mellett ki is kell majd állni.

KissPál Szabolcs kiállítását követően senki sem állíthatja már, hogy nincsen politikai művészet Magyarországon. Tény, hogy a kilencvenes évek leginkább befogadói oldalról politikailag közönyösnek mutatkozó időszaka a videoművészet és újfent a festészeti problémák felé irányította a közhangulatot, ezért a szociálisan fogékony vagy társadalomkritikus művek szűk köre is alig-alig volt látható. A médiaművészet a festészethez hasonlóan a művészet autonóm tartományában mozgott, és a saját belső lehetőségei foglalkoztatták. Ez az időszak kitolódott körülbelül az ezredfordulóig, amikor a társadalom alulról szerveződő kisebb csoportjai, mint például a nemzetközi globalizáció elleni szervezetek és kisebb antikapitalista formációk elkezdték kapirgálni a kapitalizmus vastag burkát, és ezzel együtt, sok esetben dokumentarista módon megjelent a művészi aktivizmus is. Ez a fajta, közvetlen társadalmi háttérhez kötött művészet azonban Magyarországon, ahol a "civilek" eddigi legnagyobb sikere a politikailag semleges Critical Mass, úgyszólván nem létezett. (Más kérdés, hogy a kortárs művészet mozgalmasabb színterein is sok vitát váltott ki az esztétikumra rátelepülő politikum aránya.) Miközben a művészetelmélet és a filozófia a képviseleti demokrácia hiteltelen szereplőivel szemben a kortárs művészetben látja az alternatívát, a magyar művészet nehezen találta meg az utat az autonóm művészettől vezető hosszú úton az avantgárd gesztusok iránti halvány nosztalgia, a posztkádári dekonstrukció és a szaporodó direkt politikai gegek útvesztőjében. Ebből tematikailag és morálisan nem igazán segítette ki az utóbbi évek pártpolitikai züllése, mert a pártoktól, amelyeket maga választ, a művész is irtózik. A jégtörőnek számító Nemes Csaba-videó, a Remake ugyanakkor már a helyzet el nem viselésének hevületéből született. Bizonyos értelemben proteszt mű volt, a magyarországi szélsőjobb abszurd kibontakozásának ironikus animációja, de a következmények ismerete nélkül: nem merült föl, hogy a későbbiekben valakik mellett ki is kell majd állni.

KissPál Szabolcs utcai homlokzati feliratával (Lelkiismereti kérdésben a többségnek nincs helye) saját magához képest is radikálisnak bizonyul, mert megteszi azt, amit emberemlékezet óta senki nem tett meg a kortárs művészetben: nyilvánosan, a közteret használva védelmet követel a védelemre szoruló kisebbségeknek. A kiállítótérben fogalmazásmódja még ennél is kevésbé absztrakt, mert egyértelműen kiderül, hogy nem csak Kaszás Tamás (a Trafó-beli fametszetekkel) vagy Nemes Csaba (a Knollban kiállított festményeivel) próbál szolidárisan viselkedni a magyarországi cigányokkal.

KissPál kiállítása azonban nem pusztán szórványos politikai művekből áll, hanem olyan, műegészként kínált kristálytiszta szerkezet, amelynek az összeállításakor a kurátor Angel Judittal figyelembe vették az autonómia felőli egyik végpontot. Ez a Halfway to NW című 2004-es videó most először látható Magyarországon, és olyan művészi pozíciót feltételez, amely számára a társadalmi folyamatokban való részvétel még nem egyértelmű, mert nincs valódi átjárás a híd két oldala (ha úgy tetszik, az esztétikai és a politikai szféra) között. A kiállítótér túlsó végében gömbölyödő vörös labda, az Utópia akkumulátor sorozat egyik darabja, amely voltaképp a sarokba állított vörös zászló fölgöngyölített szálaiból alakult át metaforikusan is, érdekes módon meg tudja őrizni azt az erőt, amit hagyományosan az esztétikai dimenzióknak szoktunk tulajdonítani. A vörös zászló motívuma nemcsak történelmileg éles szimbólum a posztkádári Magyarországon, amelynek még mindig érzékelhető mágikus aurája van, hanem művészettörténet-konstruáló elemként vesz részt a kiállításban: elvégzi az államkapitalista korszak művészi dekonstrukcióját, ugyanakkor meg tud jelenni a kapitalizmussal szembeni történelmi idők jelenbeli idézeteként is. A történelmi réteget KissPál még a kötögető hadiözvegyek, vöröskeresztes csapatok és háziasszonyok folytonos képi ismétlődésének megnyugtató rutinjával viszi bele a műbe.

A kiállítás súlypontja az egyszemélyes Agymozi. A néző elfoglalja kényelmes villamosszékét az elsötétített teremben, és követi a művész instrukcióit, valamint a piros célpontot a vetítővászon közepén. Periferikusan a sajtóban már látott képek negatívját látja az olaszliszkai és tatárszentörgyi gyilkosságokról, a Roma Holokauszt-emlékmű meggyalázásáról, a szélsőjobb erődemonstrációjáról, Marian Cozma haláláról. KissPál nem kínál a képekhez egységes morális szemszöget, hanem "csak" kényszeríti a nézőt arra, hogy visszafordítsa a filmkockákat a saját emlékezetébe, és megkeresse azokat az "utóképeket", amelyeknek viszont már egyéntől függő etikai tartalmuk van. Ez a fajta műtípus, a nézői aktivitást igénylő nyitott mű, amely szoros, feszült viszonyban van a társadalmi jelennel, de mégis megtalálja a létezését feltételező egyensúlyt, és nem a (jó szándékú) nézői manipulációval pótolja a vékonyka aurát, a legjobb avantgárd művek sajátja.

Az Agymozi levezetéseként KissPál megidézi az Országos Cigány Önkormányzat politikai performanszát, az árpádsávos zászló dunai tisztára mosását és a szertartás kellékeit, majd a tömeg, a hatalom és az erőszak hármasának végtelenített installációját állítja föl, a fém rendőrségi kerítés és az egymással szembefordított tükrök használatával. Ez a szoborszerű mű a behelyettesíthető tömeggel nagyon is tárgyszerűen és kézzelfoghatóan, afféle hatvannyolcas konkrétsággal fogalmaz, de mire a kiállítás végére jutunk, már csak egy bezúzott üvegkép marad, apró lyukkal mint hiánnyal a közepén. Hogy a mű maga is rekonstrukció, tervezett negatívumként belefér a hiány sokféleségébe.

Ernst Múzeum, megtekinthető december 13-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!