Kiállítás - A többség helye - KissPál Szabolcs kiállítása

  • Kürti Emese
  • 2009. október 1.

Zene

KissPál Szabolcs kiállítását követően senki sem állíthatja már, hogy nincsen politikai művészet Magyarországon. Tény, hogy a kilencvenes évek leginkább befogadói oldalról politikailag közönyösnek mutatkozó időszaka a videoművészet és újfent a festészeti problémák felé irányította a közhangulatot, ezért a szociálisan fogékony vagy társadalomkritikus művek szűk köre is alig-alig volt látható. A médiaművészet a festészethez hasonlóan a művészet autonóm tartományában mozgott, és a saját belső lehetőségei foglalkoztatták. Ez az időszak kitolódott körülbelül az ezredfordulóig, amikor a társadalom alulról szerveződő kisebb csoportjai, mint például a nemzetközi globalizáció elleni szervezetek és kisebb antikapitalista formációk elkezdték kapirgálni a kapitalizmus vastag burkát, és ezzel együtt, sok esetben dokumentarista módon megjelent a művészi aktivizmus is. Ez a fajta, közvetlen társadalmi háttérhez kötött művészet azonban Magyarországon, ahol a "civilek" eddigi legnagyobb sikere a politikailag semleges Critical Mass, úgyszólván nem létezett. (Más kérdés, hogy a kortárs művészet mozgalmasabb színterein is sok vitát váltott ki az esztétikumra rátelepülő politikum aránya.) Miközben a művészetelmélet és a filozófia a képviseleti demokrácia hiteltelen szereplőivel szemben a kortárs művészetben látja az alternatívát, a magyar művészet nehezen találta meg az utat az autonóm művészettől vezető hosszú úton az avantgárd gesztusok iránti halvány nosztalgia, a posztkádári dekonstrukció és a szaporodó direkt politikai gegek útvesztőjében. Ebből tematikailag és morálisan nem igazán segítette ki az utóbbi évek pártpolitikai züllése, mert a pártoktól, amelyeket maga választ, a művész is irtózik. A jégtörőnek számító Nemes Csaba-videó, a Remake ugyanakkor már a helyzet el nem viselésének hevületéből született. Bizonyos értelemben proteszt mű volt, a magyarországi szélsőjobb abszurd kibontakozásának ironikus animációja, de a következmények ismerete nélkül: nem merült föl, hogy a későbbiekben valakik mellett ki is kell majd állni.

KissPál Szabolcs kiállítását követően senki sem állíthatja már, hogy nincsen politikai művészet Magyarországon. Tény, hogy a kilencvenes évek leginkább befogadói oldalról politikailag közönyösnek mutatkozó időszaka a videoművészet és újfent a festészeti problémák felé irányította a közhangulatot, ezért a szociálisan fogékony vagy társadalomkritikus művek szűk köre is alig-alig volt látható. A médiaművészet a festészethez hasonlóan a művészet autonóm tartományában mozgott, és a saját belső lehetőségei foglalkoztatták. Ez az időszak kitolódott körülbelül az ezredfordulóig, amikor a társadalom alulról szerveződő kisebb csoportjai, mint például a nemzetközi globalizáció elleni szervezetek és kisebb antikapitalista formációk elkezdték kapirgálni a kapitalizmus vastag burkát, és ezzel együtt, sok esetben dokumentarista módon megjelent a művészi aktivizmus is. Ez a fajta, közvetlen társadalmi háttérhez kötött művészet azonban Magyarországon, ahol a "civilek" eddigi legnagyobb sikere a politikailag semleges Critical Mass, úgyszólván nem létezett. (Más kérdés, hogy a kortárs művészet mozgalmasabb színterein is sok vitát váltott ki az esztétikumra rátelepülő politikum aránya.) Miközben a művészetelmélet és a filozófia a képviseleti demokrácia hiteltelen szereplőivel szemben a kortárs művészetben látja az alternatívát, a magyar művészet nehezen találta meg az utat az autonóm művészettől vezető hosszú úton az avantgárd gesztusok iránti halvány nosztalgia, a posztkádári dekonstrukció és a szaporodó direkt politikai gegek útvesztőjében. Ebből tematikailag és morálisan nem igazán segítette ki az utóbbi évek pártpolitikai züllése, mert a pártoktól, amelyeket maga választ, a művész is irtózik. A jégtörőnek számító Nemes Csaba-videó, a Remake ugyanakkor már a helyzet el nem viselésének hevületéből született. Bizonyos értelemben proteszt mű volt, a magyarországi szélsőjobb abszurd kibontakozásának ironikus animációja, de a következmények ismerete nélkül: nem merült föl, hogy a későbbiekben valakik mellett ki is kell majd állni.

KissPál Szabolcs utcai homlokzati feliratával (Lelkiismereti kérdésben a többségnek nincs helye) saját magához képest is radikálisnak bizonyul, mert megteszi azt, amit emberemlékezet óta senki nem tett meg a kortárs művészetben: nyilvánosan, a közteret használva védelmet követel a védelemre szoruló kisebbségeknek. A kiállítótérben fogalmazásmódja még ennél is kevésbé absztrakt, mert egyértelműen kiderül, hogy nem csak Kaszás Tamás (a Trafó-beli fametszetekkel) vagy Nemes Csaba (a Knollban kiállított festményeivel) próbál szolidárisan viselkedni a magyarországi cigányokkal.

KissPál kiállítása azonban nem pusztán szórványos politikai művekből áll, hanem olyan, műegészként kínált kristálytiszta szerkezet, amelynek az összeállításakor a kurátor Angel Judittal figyelembe vették az autonómia felőli egyik végpontot. Ez a Halfway to NW című 2004-es videó most először látható Magyarországon, és olyan művészi pozíciót feltételez, amely számára a társadalmi folyamatokban való részvétel még nem egyértelmű, mert nincs valódi átjárás a híd két oldala (ha úgy tetszik, az esztétikai és a politikai szféra) között. A kiállítótér túlsó végében gömbölyödő vörös labda, az Utópia akkumulátor sorozat egyik darabja, amely voltaképp a sarokba állított vörös zászló fölgöngyölített szálaiból alakult át metaforikusan is, érdekes módon meg tudja őrizni azt az erőt, amit hagyományosan az esztétikai dimenzióknak szoktunk tulajdonítani. A vörös zászló motívuma nemcsak történelmileg éles szimbólum a posztkádári Magyarországon, amelynek még mindig érzékelhető mágikus aurája van, hanem művészettörténet-konstruáló elemként vesz részt a kiállításban: elvégzi az államkapitalista korszak művészi dekonstrukcióját, ugyanakkor meg tud jelenni a kapitalizmussal szembeni történelmi idők jelenbeli idézeteként is. A történelmi réteget KissPál még a kötögető hadiözvegyek, vöröskeresztes csapatok és háziasszonyok folytonos képi ismétlődésének megnyugtató rutinjával viszi bele a műbe.

A kiállítás súlypontja az egyszemélyes Agymozi. A néző elfoglalja kényelmes villamosszékét az elsötétített teremben, és követi a művész instrukcióit, valamint a piros célpontot a vetítővászon közepén. Periferikusan a sajtóban már látott képek negatívját látja az olaszliszkai és tatárszentörgyi gyilkosságokról, a Roma Holokauszt-emlékmű meggyalázásáról, a szélsőjobb erődemonstrációjáról, Marian Cozma haláláról. KissPál nem kínál a képekhez egységes morális szemszöget, hanem "csak" kényszeríti a nézőt arra, hogy visszafordítsa a filmkockákat a saját emlékezetébe, és megkeresse azokat az "utóképeket", amelyeknek viszont már egyéntől függő etikai tartalmuk van. Ez a fajta műtípus, a nézői aktivitást igénylő nyitott mű, amely szoros, feszült viszonyban van a társadalmi jelennel, de mégis megtalálja a létezését feltételező egyensúlyt, és nem a (jó szándékú) nézői manipulációval pótolja a vékonyka aurát, a legjobb avantgárd művek sajátja.

Az Agymozi levezetéseként KissPál megidézi az Országos Cigány Önkormányzat politikai performanszát, az árpádsávos zászló dunai tisztára mosását és a szertartás kellékeit, majd a tömeg, a hatalom és az erőszak hármasának végtelenített installációját állítja föl, a fém rendőrségi kerítés és az egymással szembefordított tükrök használatával. Ez a szoborszerű mű a behelyettesíthető tömeggel nagyon is tárgyszerűen és kézzelfoghatóan, afféle hatvannyolcas konkrétsággal fogalmaz, de mire a kiállítás végére jutunk, már csak egy bezúzott üvegkép marad, apró lyukkal mint hiánnyal a közepén. Hogy a mű maga is rekonstrukció, tervezett negatívumként belefér a hiány sokféleségébe.

Ernst Múzeum, megtekinthető december 13-ig.

Neked ajánljuk

Amatőr, archív

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

Mögötte fájdalom

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Túl a szeméthegyen

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

Ismeretlen vizeken

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Politikai konstrukció

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Három majom egyszerre

„Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi volt, nagyon távoli ez nekem már, ködös” – mondotta a tisztelt bíróságnak Berec Zsolt Fidesz-tag, valamikori Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési alelnök Boldog István Fidesz-tag, volt fideszes országgyűlési képviselő tárgyalásán. Boldogot és társait korrupcióval vádolják, a volt képviselőre hatéves börtönbüntetés kiszabását kéri az ügyészség.

Köhög, fullad

Az Orbán-rezsim szellemi, adminisztratív és morális leépülésének és kormányzóképtelenségének immár minden áldott nap megnyilvánuló tünete az a felülről gerjesztett káosz, amely az oktatásban és az egészségügyben eluralkodott. Mindkét, az ország jólétét és hosszú távú sikerességét meghatározó ágazat túljutott a válság 24. óráján, és mindkettőben a még fellelhető szakszerű működés kizárólag a benne résztvevők elhivatottságán, s még inkább a tűrőképességén múlik.

Hűséges hátország

A magyar kormány kilenc, vízumtilalommal és vagyonbefagyasztással büntetett orosz oligarchát szeretne leszedetni az Európai Unió szankciós jegyzékéről. Az orosz elnök legbelsőbb körének tagjairól van szó, akiknek fontos szerepük van Putyin háborújának finanszírozásában.

Az erő nem velünk van

Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is.

Mesél az erdő

Guberálók kutatják át a déli határkerítésnél Magyar­országra bejutott ázsiai, afrikai emberek hátrahagyott holmiját, pénzt, telefont, powerbankot keresve. Az elfogott embercsempészek autóit bandák bontják szét. Az önkormányzatok hiába szerveznek rendszeres begyűjtést, nem győzik elvinni a szemetet.