Zene

Ez a cikkcím még akkor sem ordas nagy túlzás, ha a metalcore két alapzenekarának legújabb lemezeiről van szó, amelyek azért mindenképpen igényesebb produkciók, mint mondjuk egy sajószentpéteri középiskolásokból álló punkzenekar első demója. Ugyanakkor ezen a két anyagon látszik a legtisztábban, hogy a metalcore-ból végképp kiveszett minden invenció és szenvedély, és ha a műfaj két vezérbikája képes két ilyen jellegtelen lemezzel előrukkolni, akkor valahogy képtelen vagyok hinni abban, hogy ebben a stílusban van még bármiféle erőtartalék.

Szerencsére elkövettem azt a hibát, hogy Cohen koncertje előtt nem hallgattam meg a most megjelent Live in London című lemezét. Akkor ugyanis tudtam volna, hogy mire számíthatok. A legtöbbre, fűzhetem hozzá így utólag, de azért az mégiscsak más, ha erre percről percre, "igazi" jelenléttel csodálkozik rá az ember. Mintha élne.

"Tudod, úgy volt, hogy Stiv meg én kettesben leszünk, de aztán ott volt a szobában Jimmy Zero, én pedig megkérdeztem: A barátoddal is le kell feküdnöm? Mire Stiv: Nem, de borotválhatunk egy horogkeresztet a fanszőrzetedbe?" A menyétképű Stiv Bators, a Dead Boys énekese az egyik főszereplője ennek az egyszerre mulatságos és megrázóan drámai interjúkötetnek, amelyben a New York-i őspunk színtér közel száz résztvevője mesél a legendás időkről. A Velvet Underground, a New York Dolls, a Ramones, Patti Smith, Richard Hell és a többiek új fejezetet kezdtek a rockzene történetében, de ez a könyv nem a véghezvitt kulturális forradalomról és az örök érvényű lemezekről szól, hanem a hétköznapok valóságáról, vagy még inkább a hétköznap éjszakákéról. Arról, hogy ki kivel szexelt, kivel szúrt, és hogy ki szúrta le. Képtelenebbnél képtelenebb sztorik követik egymást, de

Ritka madár, politikai szatíra a vásznon. A briteknél persze népszerű műfaj, gondoljunk csak az Igenis, miniszter úr!, az Igenis, miniszterelnök úr! számos évadig kitartó sikerére és a közvetlen előzménynek tekinthető sorozatra (The Thick of It), vagy akár a Csengetett, Mylord?-ra (ami szintén társadalmi-politikai szatíra, bár nem hivatásos politikusok a szereplői).

Edna Mazya hatvanas izraeli drámaíró, sosem hallottam még róla, de ez biztosan nem az ő hibája (lehet, hogy az enyém sem); az objektivitás tehát garantált. A KoMa társulat esetében viszont pozitív elfogultság esete forog fönn, mármint részemről, ami persze a társulatra vonatkozik, az adott produkció más tészta. Hasonló a helyzet az Orlai Produkcióval is; ha nem lennének ilyenek, akik cashben ráfizetnek azért, hogy telt házban lássuk Csákányit a Fédra Fitnessben, most szegényebbek lennénk egy picivel - akkor viszont keressen Orlai, amennyit nem szégyell a Hat hét, hat tánccal, lehet utánacsinálni, van még hely a piacon. És: a Trafót is bírom nagyon, jó oda járni, pedig nem mindig megy le a torkomon, amit ott látok, de bírom már az utcát is előtte, a kihelyezett kocsmájával, aztán a helyet is odabent, lent, fönt.

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.

A '74-es eredeti (rendezte: Joseph Sargent) David Shire húzós főcímzenéjével kezdődött, és egy filmtörténeti tüsszentéssel ért véget, a kettő között pedig Walter Matthau gyűrött arculatáé és rikító sárga kravátlijáé volt a főszerep, meg egy New York-i metrókocsié, melyet álbajuszos fegyveresek (a Tarantinót is megihlető Blue, Green, Grey és Brown urak) kerítettek hatalmukba. Ahhoz képest, hogy Matthau már a legelső percekben bohózati tempóra kapcsolt, a végére egész belevaló thrillerré fajultak a dolgok.

Nehéz helyzetben van a külföldön is sikeresen szerepelt (turnézott Japánban, illetve Európát is bejárta a Misfits előzenekaraként) budapesti The Idoru, hiszen az általában vízválasztónak aposztrofált harmadik lemeze, a Face The Light kiadása után nemcsak a ritmusszekció, de a zenekar egyik védjegyszerű fazonjának számító Bödecs András énekes is kiszállt. Az Idoru megmaradt két tagjának szinte a nulláról kell hát újjáépítenie a zenekart - a Face The Light ismeretében mindenképpen kár lenne, ha ez a zenekar is egyikévé válna az idő előtt feloszlott magyar csapatoknak. A még a régi felállással készült anyag ugyanis kiváló alkotás: egyfelől még inkább kontúros lett az Idoru jellegzetes stílusa, vagyis a kiváló gitárösszjátékra, lendületes tempókra és Bödecs ragadósan dallamos énekére épülő hardcore-punk, másrészt az előző lemez (Monochrome, 2007) után ismét képesek voltak továbblépni.

A cívisváros önkormányzata által kiadott kulturális-közéleti folyóirat szerkezete egyszerre szigorú és megengedő. A tapasztalt olvasó már tudja, mit várjon a térbeliséggel játszó metaforákkal (Küszöb, Főtér, Kapualj stb.) jelölt rovatoktól, de úgy vannak kialakítva, hogy csak az nem passzol bele a rendszerbe, amit a különböző szakterületekről érkező szerkesztők nem akarnak belerakni.

Éppen két esztendeje, 2007 szeptemberében rögzítették a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok (külföldön forgatott nevükön a Budapest Chamber Symphony) azt a Haydn-évre szánt ünnepi albumot, melyen két versenymű és egy rendhagyó, hattételes szimfónia előadása kínál kóstolót az Eszterházán serénykedő mester művészetéből, s egyszersmind az 1992-es alapítású, ám a szertelen kamaszkoron immár túllépett zenekar dús művészi erényeiből. A két versenymű, az 1949-ben előkerült A-dúr "melki" hegedűverseny, valamint a közkedvelt "Rondo all' ungherese"-tétellel záruló, s idén majd' rogyásig játszott D-dúr zongorakoncert kísérői szerepben mutatja az együttest, s Weiner-Szászék Baráti Kristóf csodaifjúi, s máris ékesen szóló hegedűjátékához csakúgy egyenrangú kartársul szegődnek, mint Rohmann Imre élményszerűen formáló, s minden kicsiny ízében intelligens zongorázásához.

Gianni hatvan felé járó magányos római férfi, mindennapjait az anyja gondozásával tölti. Anyagi problémái miatt elvállal két napra egy másik idős hölgyet is, de érkezik pluszba még két öregasszony. A film tehát harsány vígjáték is lehetne, de mégsem az, ami leginkább a főszereplő és író-rendező Gianni Di Gregorio művészi alkatából következik.

Az 1995-ben alapított londoni Lo Recordings mindig is élen járt az izgalmas, sokszor formabontó, de rendre szórakoztató zenék kiadásában - mostanság pedig különösen erős a publikációs listájuk. S emellett még trendformálásban is jeleskednek: Milky Disco című kompilációs sorozatuk második állomását például hibátlan ízléssel, elképesztően széles merítéssel, s nem is csupán a kiadó portfóliójából (továbbá nem csak tipikus "nu disco" számokból) válogatták össze.

A Zsámbéki Műemlék Rakétabázison a nyári, szabadtéri színházi produkciók mellett először volt látható zenés, családi költői est. Lackfi János személyében bemutatkozott a helyi művészértelmiség, és hozta magával országos hírű zenészbarátait.