Olyan volt, akár egy közös strandolás valami illegális bányató mellett, nosztalgiahaknival édesítve. A felnõttek többet nevettek, ahogy Lackfi érces hangon ritmizálta a közönségesre gyermekien rácsodálkozó, lehetetlen témájú költeményeit - nagyjából még mindig abból az (ezek szerint kiapadhatatlan) élménytárból merít, amely a gyermekévei során telt csordultig. A mi gyermekéveink élményei is ezek, ezért szórakozunk jobban, mint az utódaink. Lackfiból dõlt a szó: valóságos versgyári sztahanovista, hideget-meleget is ad, miközben irodalomtanárként elmondja, miért nem bûn a saját képünkre formálni a klasszikusokat. Aztán csatlakoznak a zenészek, érkezik Lovasi verszenekara, és arra már megvadulnak a gyerekek is, próbálgatják a gravitációt. Lovasi saját szerzeménnyel indít, a Napos barackos címû mosolygóssal, majd egy komoly Lackfi következik, a gyógyító kedvenc, a Gubóban címû ("Szeretteimtõl elhúzódom, barátságaimat visszakérem"), aztán a vidámabb, puszta szóviccesek. Ferenczy György néha közbeherflizik, a költõ pedig büszkén headbangel a szélen. Mindenki magára figyel, de nem baj, hogy elhoztuk a gyerekeket is. Másnap már úgyis ovi van.
Zsámbék, augusztus 30.
****
