És nem is nevezhetõ újdonságnak. Ez a stílus semmilyen kapcsolatot nem ápol a jelennel, nem reflektál semmire, csupán engedelmes közvetítõje Konkoly ötleteinek. A tárlat számos képe az utóbbi kétszáz év festészetébõl idéz meg elemeket, helyszíneket - ismertet és kevéssé ismertet egyaránt. Vízililiom, sziklakapu (Monet) tûnik föl a vásznakon, vagy akár Nagybánya (egy kvázidokumentarista festményen), s Rippl-Rónait idézi egy decens családi portré; a marokkói képeket már nem is említem - szerencse, hogy Delacroix mintájára oroszlánvadászatot azért nem festett. Rettentõen posztmodern gesztus ez, csak iszonyú erõtlen: szellemeskedõ historizálásnak tûnik. A festmények természetesen nem versenytársai az idézetteknek, a témák pedig jelentõségüket vesztik a "nagy elõdök" árnyékában. A realista festészet e formája olyan, mint egy akadálypálya. Konkoly Gyula csont nélkül végigviszi - briliáns mutatvány.
Amikor viszont nem próbál "szellemi mélységet" adni a képeinek, akkor erõsebb a fegyelem és az érzékenység; leginkább a nagy, összefüggõ felületek (itt túlnyomórészt rétek) faktúrája vonzó: hibátlan elegyei ezek a részletgazdagságnak és könnyedségnek.
Konkoly képei mûfajnosztalgiának is felfoghatók, de a "festészet halott" paradigmát ez a kiállítás nem (sem) tudja igazolni. Marad a nosztalgia érzelgõssége.
Pintér Sonja Galéria, megtekinthetõ szeptember 5-ig
***
