Zene

Egészen az ötödik számig kell várni a Campbell-Lanegan-páros harmadik lemezén, hogy végre valami izgalmasabbat hallhassunk. Townes Van Zandt No Place To Fall című klasszikusának feldolgozásához érkezünk el ekkor, amit egyedül a Lanegant ezúttal két dalban helyettesítő Willy Mason viseltes orgánuma alakít figyelemre méltóvá, és ez nem csupán azt jelzi, hogy a koncepció, amire a páros a lemezeit építi, mostanra teljesen kiszámíthatóvá válva kimerült, hanem azt is, hogy már eleve az alapokkal bajok voltak.

Az emberben jogos gyanút ébresztenek azon formációk, melyeknek már a neve is olyan furcsa, hogy külön kiejtési tanácsadót kell mellékelni hozzá. Ráadásul a !!! esetében mintegy kötelező kör a megoldási javaslatok elővezetése:

Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.

Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött:

Joggal nevezhető rendhagyónak a MOM Park harmadik szintjén található galéria. Nem csupán azért, mert a Molnár Ani Galéria szervezésében 2007 ősze óta működő Park Galéria tevékenységéért számos díjat és elismerést kapott, hanem mert "túlélte" a bevásárlóközpont és a kortárs művészet összekapcsolódásából adódó problémás helyzeteket. Például, hogy nincsenek érdeklődők, és hiányzik a fizetőképes kereslet is - ezért adta fel a 2000-es évek derekán többek közt a Vadnai Galéria a Rózsadomb üzletközpontban, a Godot Galéria pedig a Rózsakert Bevásárlóközpontban üzemeltetett helyiségeit.

Bár operasláger akad benne, azért slágeroperának éppen nem ítélhető a zseniális Verdi-librettista, Arrigo Boito első - és egyszersmind egyetlen befejezett - saját dalműve, a Mefistofele, Goethe Faustjának leghívebb és legambiciózusabb operai adaptációja. Az olasz dalszínházi hagyománytól rugalmasan elszakadó, újító szándékú és mélyen filozofikus opera nem mindennapi koncentrációt igényel előadóktól és befogadóktól egyaránt, s így a korántsem minden pillanatában vonzó mű színrevitelét rendszerint két indok szokta magyarázni: a démoni címszerep megformálására alkalmas reprezentatív férfiénekes fellelése, illetve a rendezői mondanivaló és ügyszeretet fokozott jelenléte. Minden - alább körvonalazandó - fenntartásunkkal együtt is bízvást kijelenthetjük, hogy az új évad első operaházi bemutatóján mindkét komponens megléte bebizonyosodott, ráadásul egyértelmű és hamisítatlan, zajos operai sikert aratott.

Paul Krugman napjaink egyik vezető közgazdásza, aki 2008-ban Nobel-díjat kapott a külkereskedelem-elmélet és az új gazdaságföldrajz területén végzett kutatásaiért. Igazi ismertségét azonban az adja, hogy rendszeresen ír (gazdaság)politikai publicisztikákat a New York Timesba. A liberális lelkiismeret is inkább ebbe a kategóriába tartozik. Krugman társadalmilag érzékeny, vagyis amerikai értelemben liberális nézeteit írja le benne, amelyeket gyakran támaszt alá fontos közgazdasági kutatások eredményeivel. Az ezekre építő, értékeket és politikai nézeteket határozottan vállaló, szórakoztató írásmód izgalmassá teszi a könyvet - a pamfletszerű műfaj viszont azzal is jár, hogy a tudományos eredmények ismertetése néha, a politikai tabló pedig gyakran féloldalas.

Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy idáig kergette őket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi bűncselekményekből kénytelenek fenntartani tengerre néző patinás hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása - nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó: kékgalléros társaság.

Nem kell feltétlenül megveszekedett Slayer-rajongónak lenni ahhoz, hogy szívesen elolvassunk a történetükről egy könyvet. Ha McIveré mellett döntünk, nagyjából akkor fogjuk szövegét baromi idegesítőnek tartani, amikor tizedszer hangzik el egy dallal vagy dalszöveggel kapcsolatban a "szánalmas" szó, ötödször a "nevetséges" és huszadszor az "unalmas": azaz nagyjából a századik oldalon.

A lounge-downtempo-chillout vonalakon mozgó angol dj zenekara szombaton este telt háznál is telt házasabb lemezbemutató koncertet tartott a Gödörben: fél tizenegytől éjfélig nyomták a Black Sands című új album dalait. A legutoljára két éve - akkor dj settel - itt járt Simon Green frontember (képünkön) most hatodmagával érkezett, a szokásos gitár-dob-basszus-szinti felállást egy fúvóssal és Andreya Triana énekesnővel egészítették ki (neki szintén idén jött ki - Bonobo produceri segédletével készült - albuma Lost Where I Belong címmel). A Ninja Tune-nál márciusban megjelent negyedik lemezhez távolról sem hangról hangra ragaszkodó társaság koncertje éppen azon a fordulatszámon pörgött, amit a közönség igényelt: még a partyszámok közötti hosszabb, mélázós blokkok is akkora energiával robbantak, hogy azt csak jól illeszkedő lelkiállapottal és/vagy koncerteken edzett lábakkal lehetett kibírni.

Sok időbe telt, míg a svéd szőkeség eljutott a hallatlanul tehetséges tinisztár szerepéből az érett előadóművész és (szabálytalan) díva pozíciójába. E nehéz, alkalmanként kimerítő, s jórészt minden stációjában szórakoztató út végén ott áll 2010 szupersztárja: a már öt éve saját kiadót gründoló, teljes alkotói szabadságot élvező Robyn.

Jörg Buttgereit német rendező - aki Blutige Exzesse im Führerbunker című nazisplotationjében színészileg megformált egy "válogatott testrészekből összefércelt árja tenyészbikát" - 1987-es Nekromantikjában Robert, a hullaeltüntető cég alkalmazottja hazalop egy holttestet, és barátnőjével hármasban élnek boldogan. De Betty lelép a hullával, Robert pedig kivégzi magát.

Az odáig rendben van, hogy az ember kitalálta magának a munkát; nem olyan rossz dolog ez, még pénzt is lehet vele keresni, arról azonban megfeledkezett, hogy mi lesz majd a nyárral. Az őszi-téli lucsokban nincs nagyon más választás: még egy nyomasztó irodában is gyorsabban telik az idő, amíg végre megjelennek az első tavaszi napsugarak.

Luc Besson utoljára Liam Neesont küldte rá Párizsra: hullottak is a helybéliek, az ilyen csip-csup csonttöréseket azonban Besson ma már nem személyesen, hanem valamelyik kifutófiúján keresztül intézi, ő közben filmgyártó vállalata ötéves tervén dolgozik. Az persze megint más, ha nem Neeson, hanem egy másik, egy digitális őslény köröz Párizs felett, az alsóbb szinteken pedig dúl a bohém századelő (a fűzős-ingnadrágos), és egy múmiákat táncoltató neves képregény-teremtés koptatja a macskakövet.