Zene

Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.

Murakami Haruki kitartó maratonista, penzuma napi tíz, heti hatvan kilométer, és ott volt legalább egyszer szinte az összes fontos futóversenyen (ahogy arról hosszasan beszél angolul What I Talk About When I Talk About Running címen megjelent kötetében). Nincs tehát gondja a nagyobb távokkal - sem futóként, sem íróként. A Japánban 1995-ben, három kötetben megjelent, összesen ezeroldalas regénye, A kurblimadár krónikája ugyanis nemcsak terjedelmében, hanem sikerültségében is alaposan felülmúlja, vagy stílszerűbben: lefutja másik hat, magyarul is olvasható regényét.

Még hogy Hollywood tesz az idősekre! A Fel! főszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életről elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég.

Ki gondolná, hogy ha pirossal jelölik a kerékpárutakat és az ezeket egymással összekötő utakat, akkor Budapest térképe első ránézésre olyan pirosnak fog látszani, mintha épp az imént borítottunk volna rá megrökönyödésünkben egy egész tál paradicsomos káposztát. Pedig így van, szolgáljon rá bizonyságul a - megdöbbenésünkre - Fővárosi Önkormányzat megbízásából évről évre kiadott kerékpáros Budapest-térkép, amely egészen príma meglepetéseket okozhat a megszokásból a "teszek rá, majd kimegyek a körútra"-elven útvonalat tervező, esetenként akut halálfélelemmel küzdő, rádió helyett pedig dudálást és izgalmasabb esetben cifra anyázásokat hallgató bringásoknak.

Alighanem az évtized egyik legerősebb zenekara érkezett meg körünkbe, egyenesen Yorkshire-ból: a négy leedsi srác egyszerre ünnepli, tetőzi be és újítja meg a művészi intencióktól sem mentes minimálpop hagyományt.

És toronyóra aranylánccal nem kéne? A naiv gyermek ilyenkor még elgondolkodik egy kicsit, hogy mire is kellene neki egy toronyóra, amikor ő csak egy Bakugan golyóért verte ki a balhét, s kérdőn tekint szülejére, hogy hova is állítanák otthon a kérdéses épületrészt és a hozzá csomagolt nyakbavalót. Szegény, szegény gyerek (de majd megtanulja a büdös kölke!).

Első hallásra viccesen nagyzolónak tűnik a Sonic Boom albumcím egy olyan zenekartól, ahol két tag (Paul Stanley énekes-gitáros és a magyar származású Gene Simmons basszusgitáros-énekes) már nagyjából a hatvanadik életévét nyaldossa, és amelynek legendája - szemben a hasonló korú tagokat felsorakoztató ZZ Toppal vagy az AC/DC-vel - nagyobb részt a zseniálisan kitalált imázsra épült, másodlagossá téve a sokszor egyébként kiváló dalokat is. A kilencvenes évek közepétől ismét maszkban turnézó Kisst ráadásul jó ideje a múltjából profitáló nosztalgiabandának tartja a szakma, pláne annak fényében, hogy az eredeti felállásban, több mint tíz éve készült utolsó stúdióalbum, a Psycho Circus mindennek volt nevezhető, csak jónak nem. Ezek után hatalmas meglepetés a remekül sikerült Sonic Boom, ami annak ellenére is majdnem annyira jó, mint a korai klasszikusok (és az utolsó nagy Kiss-siker, a 92-es Revenge mellé simán odatehető), hogy Simmons rögtön a második dalban (Russian Roulette - már a cím önmagáért beszél) előbb a halálra koptatott desire-fire rímpárt süti el, majd pár sorral később a touch-much-ot.

Kádár-korszak és dizájn: a két kifejezés összekapcsolásához nem igazán társul a párálló szépség vagy a nagyvonalúság képzete, pedig a szocialista magyar ipar termékei nem mind voltak rossz minőségű, bumfordi silányságok - még ha ennél sokkal többet nehéz is állítani. A könyv címlapján látható Dutra D4 K70-es traktort az akkor harmincéves Németh Aladár tervezte a Vörös Csillag Traktorgyár számára, és a lendületes formájú erőgép különféle változatait a következő években többtucatnyi országba exportálták - nem tudni, milyen haszonnal.

Parazitakráteren át a felszínre robbanó lávát vagy leomló gleccsert (szerencsére) kevesen figyelhetnek meg közvetlen közelről, így voltaképp hálásak lehetünk a hírhedt amerikai zenekar két gitárosának, hogy speciális (és nagyszámú: nagyjából négy hagyományos rockzenekarra elég felszerelés volt a színpadon) erősítőikkel olyasféle kattogást, zúgást, levegőremegést képesek előidézni egy klub biztonságos légterében, mint amilyet elementáris természeti fenomének kísérőjelenségének tudunk, illetve képzelünk. Műsora első felében a SunnO))) nem zenét játszik, hanem a mindent beborító alapzajban hanghullámokat lökdös a meglepően nagyszámú, négy-ötszáz fős közönség gyomrának, fejének, mellkasának.

Erotikus nép módfelett a magyar, mely letagadhatatlan tény megörökítését Daniel Young filmrendező úgy látta legjobbnak, hogy egy magyar nótát adaptál filmvászonra, afféle négyszereplős kamaradrámának kiszerelvén. Egyet kell értsünk, mi sem tennénk mást, ha az önreflexivitás - moziban oly sűrűn sikeres - útjait akarnánk kitapogatni.

A kultúrtörténet nevű városban, a pophistória nevű nagy és széles főutcából is nyílnak innen-onnan mellékutcák, sikátorok, zsákutcák. Nem biztos, hogy hibátlan a metafora, mindenesetre a könnyűzene története - és most persze tegyük félre a kevesek által ismert és tényleg nem túl fontos előadókat, zenekarokat - nem kevés, a maga idejében meg nem értett, a szélesebb közönséghez el nem jutott, ám sorsánál többre hivatott, fontos, sőt utólag kultikus státust kiérdemelt, nagy hatású produkciót vonultat fel. Ilyen zenekar az amerikai Big Star. A most megjelent négy CD-s antológia borítójára mindjárt az R.E.M. mániákus lemezgyűjtő hírében álló gitárosa, Peter Buck írt méltató sorokat. Big Star-rajongó még - és annak hatásait magán is viseli - többek között a skót Teenage Fanclub, az amerikai Posies, a Replacements, a néhai Jeff Buckley (aki a Kanga Root lemezre is vette rövid pályafutása során), a Garbage (amely koncerten játszotta és kislemez b oldalára rögzítette a Thirteent), a Placebo (ők a Holocaust című szerzeményét tűzték műsorra), a Wilco vagy a Primal Scream. Egyesek szerint a Big Star volt a "dixie Beatles", ami talán modoros és/vagy túlzó hasonlat, ám jelzi a zenekar körüli fokozott erőteret.

Megénekelni az alig múltat, érvényes közlést tenni életünk legnagyobb kalandjáról, legyünk őszinték, a magyar filmes szakágnak eddig még nem nagyon sikerült - az elmúlt húsz esztendőnek, ha akad is emblematikus, példának állítható, nehézség nélkül a legek közé sorolható mozija (mert van, lehet, hogy több is, kétségkívül ilyen például a Sátántangó), az piszkosul nem foglalkozik épp ezzel a nagy közös sokkunkkal; más érdekli. Alkalmasint olyan "nagy mű" sem született, amit 1990 előtt nem csinálhatott volna meg az alkotója (kicsik azért számosan lettek). Persze nem lehetett például Gérecz Attiláról filmet forgatni az átkosban, legalábbis olyat, amiből jól jött ki, de ki vagyunk azzal segítve, hogy most lehet? A "kommunista múltról" sápatag agitkák születtek zömmel, ami agitálásmentesen bírt haloványka lenni, annak már örülhettünk. A rendszerváltásról, illetve következményeiről meg semmi, no, nem szám szerint, csak az említhetőség tekintetében...