A kultúrtörténet nevű városban, a pophistória nevű nagy és széles főutcából is nyílnak innen-onnan mellékutcák, sikátorok, zsákutcák. Nem biztos, hogy hibátlan a metafora, mindenesetre a könnyűzene története - és most persze tegyük félre a kevesek által ismert és tényleg nem túl fontos előadókat, zenekarokat - nem kevés, a maga idejében meg nem értett, a szélesebb közönséghez el nem jutott, ám sorsánál többre hivatott, fontos, sőt utólag kultikus státust kiérdemelt, nagy hatású produkciót vonultat fel. Ilyen zenekar az amerikai Big Star. A most megjelent négy CD-s antológia borítójára mindjárt az R.E.M. mániákus lemezgyűjtő hírében álló gitárosa, Peter Buck írt méltató sorokat. Big Star-rajongó még - és annak hatásait magán is viseli - többek között a skót Teenage Fanclub, az amerikai Posies, a Replacements, a néhai Jeff Buckley (aki a Kanga Root lemezre is vette rövid pályafutása során), a Garbage (amely koncerten játszotta és kislemez b oldalára rögzítette a Thirteent), a Placebo (ők a Holocaust című szerzeményét tűzték műsorra), a Wilco vagy a Primal Scream. Egyesek szerint a Big Star volt a "dixie Beatles", ami talán modoros és/vagy túlzó hasonlat, ám jelzi a zenekar körüli fokozott erőteret.
A Big Star 1971-ben alakult - az 1950-es születésű zenekarvezető gitáros-énekes, Alex Chilton (egy dzsesszzenész fia) tizenhét évesen már listavezető slágert jegyzett Box Tops nevű zenekarával, énekesnek hívta a Blood, Sweat & Tears (elutasította az ajánlatot, "túl kommerszek"), és szólófelvételeket is készített. A Big Star az ő barátságára épül egy másik nagy tehetséggel, Chris Bell gitárossal - Chilton és Bell földik, ugyanazon stúdió körül sertepertélnek, mindketten imádják a Beatlest. Énekes-gitáros duót terveznek, ám Bell végül beszáll Chilton Icewater nevű zenekarába, melyet hamarosan Big Star névre keresztelnek át. A négyes 1972-ben adja ki #1 Record című bemutatkozó lemezét, amely briliáns stíluskereszteződés: nyilvánvaló Beatles-hatások találkoznak amerikai folk-rockkal, blueszal, szőrös hard rockkal, staxos déli soullal, funkkal, miegymással. A lemezt lelkendező kritikák fogadják ország- és popszíntérszerte, ám a zenekar pechszériája már itt elkezdődik: a Big Star kiadója, a Stax képtelen a megfelelő terjesztést és promóciót biztosítani, így a lemez egyszerűen elérhetetlen, Chiltonék híre pedig nem jut el a szélesebb közönséghez. Ez persze morálisan is kikezdi a tehetséges négyest: viták, veszekedések, sőt verekedések után Bell lelép, hogy aztán kisvártatva, a második nagylemez munkálatai során visszatérjen. A Big Star tragédiáinak sorozata azonban folytatódik: az új felvételeket tartalmazó mesterszalag eltűnik; Bell ekkor már masszív drogos, és újra lelép, a zenekar pedig feloszlik. Aztán persze tovább kardoznak a sorssal.
Chilton, valamint Jody Stephens dobos és John Hummel basszusgitáros rövid mosolyszünet után újraveszi a számokat: a lemez Radio City címmel 1974-ben jelenik meg végül. A forgatókönyv mintha csak másolná a két évvel azelőttit: lelkes kritikák a Rolling Stone-tól a Cashboxon át a Billboardig - lemezkiadói támogatás viszont sehol. A Columbia időközben megvásárolta ugyan a teljes Stax-katalógust, ám különféle nézeteltérések okán a cég nem foglalkozik különösebben a frissen vásárolt portékával - így a Big Starral sem. A Radio City, amely még a #1 Recordnál is potensebb anyag, csúnyán elzakózott; jó, ha húszezer példány elkelt belőle. Újabb csapás, de Chilton még mindig nem adja fel. Már csak Jody Stephens van mellette, de új számokat ír, és nyolc hónappal később újra stúdióban ülnek, hogy két sessionzenész segítségével lemezt készítsenek. Az éteri Third/Sister Lovers - a hardcore Big Star-rajongók fétislemeze - egyszerűen nem tud maga mellé állítani egy lemezkiadót sem: dobozba kerül. Az albumot végül négy év múlva, 1978-ban adja ki egy kis kiadó - ugyanabban az évben, amikor az egyébként ígéretes szólómunkákkal jelentkező Chris Bell gitáros halálos autóbalesetet szenved szülővárosában. "Állandóan váliumot szedett, s a nyugtatók is vitték a sírba. A balesete éjszakáján is be volt gyógyszerezve" - nyilatkozott Chilton.
Aki a nyolcvanas években - miközben egykori együttese szép lassan kultuszzenekarrá kerekedik - színes és gazdag, ám csak szűk körben ismert szólóéletművet halmoz fel. 1993-ban aztán újraindul a Big Star. Chilton és Stephens két nagy rajongójával, az amerikai power-pop egyik fontos zenekara, a Posies tagjaival, Ken Stringfellow-val és Jon Auerral visszatér a színpadra. Az újjászületett együttes első, 1993-as koncertjét a Columbia: Live at Missouri University című album dokumentálja. A Big Star az elkövetkező években afféle "kikapcs-bekapcs" üzemmódban működik, turnézgat. "Fél évig pénzt keresek, hogy a következő fél évben szabadságra mehessek", nyilatkozott Chilton, aki 1976-ban lejött a drogokról, később pedig az alkoholt is dobta - majd tizenkét évvel az új felállású zenekar megszületése után új stúdiólemezt jelentetett meg. A 2005-ös In Space - szomorkás vagy törvényszerű - nem ér fel a Big Star klasszikus lemezeihez, ám jobb pillanataiban megcsillantja Chilton zsenijét, és tulajdonképpen szépen prezentálja a zenekar összetett, beates, funkos és folkos, egyszerre könnyed és harapós világát, s bár az "örüljünk, hogy legalább megszületett" nem esztétikai kategória, mégis hajlok rá, hogy valami effélét gondoljak.
A mind a külcsínt, mind a belbecset tekintve a zenekar súlyához kalibrált Keep An Eye On The Sky afféle életmű-keresztmetszet (fókuszban a klasszikus periódussal természetesen), annak pedig lenyűgöző. A már ismert stúdiófelvételek mellett tartalmaz raklapnyi, korábban ki nem adott demót, alternatív dalverziókat, egy teljes lemeznyi koncertfelvételt, s hogy a kontextus is rendben legyen, Big Star előtti Alex Chilton-, Rock City- (ez egy másik elődzenekar) és Icewater-számokat, valamint Chris Bell-szólófelvételeket. Keserédes história ez: ha feldobom, nem várt ajándék, amit izgatottan bontogathatunk, aztán, zsupsz, fejest a közepébe; ha leesik... - nos, akkor egy elegáns, de késői lábjegyzet egy összességében azért mellékvágányra futott zenekar zseniális pályafutásához.
Rhino/Warner, 2009
