Zene

Két előadás megy a Vígszínház színpadán, legtöbbször szoros egymásutánban. Vagyis láthattam volna ugyanazon az estén Az öldöklés istene című előadást, majd pedig a Period... címűt. Előbbit hagyományosan és kényelmesen a nézőtérről, utóbbit a színpad hátsó felében dobogón üldögélve, karnyújtásnyira a színészektől. Nem így történt: nálam két külön este volt ez, de végtére is mindegy, nem léptek beszélő viszonyba egymással az előadások.

Marge Monko észt képzőművész bécsi ösztöndíjasként arról fantáziált, milyen élet folyik ma a város XIX. századi neobarokk, klasszicista, szecessziós homlokzatai mögött. Van-e kulturális kontinuitás a polgárság építészetileg determinált magántereiben, megvannak-e még a régi szőnyegek és bútorok, lehetséges-e rekonstruálni a fennmaradt tárgyi relikviák segítségével egy osztály- és nemi szempontból nagyon kötött életformát. Tanulmányozni kezdte a nagypolgári lakások alaprajzát, hogy kiolvassa belőlük az építészeti funkciók és a társadalmi élet szabályrendszerének összefüggéseit, és miközben egyre mélyebben érdekelte a polgárság asszonyainak díszes ketrece, elvetődött a Freud Múzeumba is. A két szál végül összeért, és a XIX. század enteriőrje olyan ideologikus helyszínné vált a képzőművész kritikai nézőpontja által, amely a prefeminista korszakban jelentős mértékben felelős volt azokért a pszichés megbetegedésekért, melyeket Freudnak sikerült első alkalommal sikeresen gyógyítania.

Felbukkannak mindenféle énekesek, együttesek, néha megtorpan az ember egyik-másik név hallatára, mert meglepőnek tartja, vagy csak azért, mert rémlik, mintha említette volna valaki, hogy milyen érdekes?, milyen érdektelen? Aztán előkerül egyszer csak a lemez is, és még rémlik is, hogy megvolt már az egyik dal valahol, valamikor. Mindenképpen rokonszenves a harmonikás-dalolós, viccesen édesbús stílus, benne ez a valamennyire öntörvényű, amúgy meg magyarosan döcögős rap egy marosvásárhelyi illetőségű, keménykalapban lázadó fiatalember, polgári nevén Bíró Szabolcs szájából, aki szabad szájjal zengi a kocsmázás-csajozás dicséretét.

Egy krimiben vagy semmi nem az, aminek látszik, vagy minden pontosan az, aminek már elsőre is tűnik - hogy Camilla Läckberg melyik utat választotta, el nem árulom. Legyen elég annyi, hogy csak a műfaji elvárásoknak megfelelő számú csavar után kerülnek a helyükre a dolgok. A svéd szerző második művében (az első is olvasható magyarul, Jéghercegnő címen) jelenbeli és húsz évvel korábbi gyilkosságok ügyei keverednek, s a nyomozók bármelyik irányba indulnak is, előbb-utóbb a kisváros egyik fura famíliájába ütköznek.

Remélem, mindenki csak a szépre emlékszik Julia Ormond neve hallatán, nekem az jut eszembe, hogy milyen régen láttam. Nyikita Mihalkov nagyigényű, ám csekély sikerű műve, A szibériai borbély volt az utolsó alkalom, hogy - illő körülmények között - összefutottunk, az pedig 1998-ban volt.

Amikor a földgolyó globalizációjával lezárult a nagy felfedezések mítoszainak kora, és a már csak pislákoló western is régen befejezte a pionírkorszak történelemteremtő feldolgozását, az újabb eposzok bölcsőjévé a világűr vált. Patrick Ness Londonban élő amerikai író is a meghódítására törekedett Chaos Walking című, 2008-ban indult és tavaly lezárt trilógiájával, melynek első kötete a Kés a zajban.

Tornacipős, baseballsapkás tinédzserek töltötték meg a tereket az Ernst legújabb kiállításának megnyitóján. Ez nem egy iskolai feladatnak volt köszönhető, hanem annak, hogy a gördeszka (mint sport és mint életérzés) egyik legnagyobb világsztárjával találkozhattak.

Van a filmben egy autó; elektromos és környezetkímélő, trendi, reform és bió. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e a hősöknek olyanná formálniuk (komputervezérelt szimuláció és tengersok dollár segítségével), mintha a rock and roll-korszak legendás verdája lenne, bikahangú, zabolátlan lóerőktől remegő motorháztetejű országúti cirkáló. Ilyen a nagy mű létrehozásáról szóló film is.

Alighanem még a stílus legelkötelezettebb hívei is egyetértenek abban, hogy a garázsrock elsősorban nem a kimagasló énekhangokról szól. Kivételek persze vannak - Mick Collins a Dirtbombsból például elég nagy király.

Van az a Magyarországon sajnos ritkán átélhető pillanat, amikor az ember olyan előadó koncertjére tud elmenni, aki éppen művészi sikerei csúcsán jár, és akinek szerte a világon izgalommal várják a fellépéseit. Az énekes-hárfás-zongorista-dalszerző Joanna Newsomról jelen pillanatban mindez elmondható, hiszen tavalyi, Have One On Me című lemeze túlzás nélkül a világ összes jelentős poporgánuma év végi listájának élmezőnyében végzett.

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a Gang Of Four a posztpunkkorszak egyik legbefolyásosabb legendája: életművük jó része mai füllel is élvezetes, hatásuk kézzelfogható, és remekül kihallható a boldog utódok szerzeményeiből is. Meglepő, hogy látszólag mennyire egyszerű dolgokon múlik az, ha valami érdekeset és maradandót akarunk alkotni - legalábbis a pop-/rockzenében.

A mozi számtalan figyelmeztetése ellenére a megcsömörlött városlakó újból és újból próbálja az otthonától messze keresni hétvégi nyugalmát. E tapasztalatokat a brit horror újhullámának eredményei is igazolják, a Vadonba száműzött fiatalkorú bűnözők, A barlangban lánycsapat küzd; most egy édeni tó homokos fövenyén piknikező szerelmespárért kell aggódni, hiszen a magyar alcím időben óva int: a romantikus pancsikolás hamar vérfürdőbe torkollik.