Zene

Melyik volt Neil Young utolsó jó lemeze? Talán a szutykos Sleeps with Angels kilencvennégyből. Vagy a Pearl Jam közreműködésével elkövetett Mirror Ball egy évvel később? Nem, valójában az már nem hasított annyira, csak az I'm the Ocean varázslatos riffje szépíti meg az emlékét. Tisztességtelen a kérdés egyébként, mert lehet, hogy igazán jó lemezt nem csinált Neil Young az elmúlt évtizedben, de illene hozzátenni rögtön: rosszat sem. Az Are You Passionate? búgó Motown-hangzású dalaival például kimondottan intim viszonyt ápolok, pedig tudom jól, huncut kikacsintásról volt szó csupán, jópofa szerepjátékról. Közel fél évszázados karrierrel a háta mögött Neil Young az utóbbi időben szívesen ragadtatja magát efféle játékokra. Szórakozik, mondhatnánk, ha nem hagyna kellemetlen utóízt a kifejezés. Mert nincs abban semmi rossz, ha a harmincadik (nagyjából) lemezén valaki fekete soulénekesnek képzeli magát egy rövidke időre. Vagy ha azzal próbálja feldobni a harmincegyediket (nem biztos, hogy jól számolok, a Greendale-re gondoltam), hogy filmet készít hozzá, egy nagyon off-Broadway musicalt, amiben a halászfalu mindennapjairól szóló dalokat amatőr színészek játsszák el, viccesen tátogva a szövegekre.

Korunk direkt és jórészt elektronikus tánczenei kultúrája alapvetően mindenevő. Jól bevált, immáron - némi túlzással - tradicionálisnak nevezhető stílusok (house, techno, electro, UK garage) kereszteződnek a hozzájuk képest viszonylag fiatal grime/dubstep világ szaggatott ütemeivel, s ehhez még hozzájönnek a táguló világ seggrázós-mulatós zenéi. Például az afrikai ritmusok és a nyugati elektronikus tánczene nászából született (eredendően angolai) kuduro, vagy az import miami bass meg a hazai ízek vegyítésével kinyert brazil lelemény, a sok más címkével is illetett bailé funk. Eme sokszor gyomorforgatóan, máskor izgalmasan eklektikus zenei világ két hírnöke és folyamatos újrateremtője a brit Joshua Harvey és Greame Sinden duója, a The Count & Sinden. A kezdetben (2002-től) The Things vagy Tomorrow People néven publikáló Harvey idővel Hervé néven avanzsált keresett producerré és dj-vé, de névmániájától azóta sem tud szabadulni. 2007-ben például The Young Lovers álnév alatt publikált egészen figyelemre méltó albumot (továbbá Dead Soul Brothers néven még egy mini-LP-t), eközben Sinden kollégával közösen sorra gyártották az alkalmanként átütő sikerű közös maxikat - e duóban persze már Gróf (The Count) fedőnév alatt működött. A velük több projektben is együttműködő Switch és Jesse Rose fidget house-nak nevezte el közös zenei gyermeküket, s e fura szintihangokból, bolond effektekből, érdekes basszusokból összerakott, alapvetően négynegyedes zenék mellé és közzé a duó mind többet mazsolázott a globáldiszkó-világ leleményeiből is.

Találós kérdés két premisszával: a rendőrségre bevitt, együtt dolgozó bűnözők egyikét arra kötelezik, hogy olvasson fel ("Fel a kezekkel, köcsög!"), hogy azonosíthassák a hangját; ugyanekkor a híres színész, Pete Postlethwaite kis borítékban ad ki feladatokat bűnözőknek. Mire emlékeztet ez? Úgy bizony - önök mind nyertek! Csakhogy ezek a fiúk itt mégsem teljesen a bostoni Közönséges bűnözők. Alkalmasint azok sem voltak közönségesek, s ezek is megérik a pénzüket.

Retróállomás - ezt a szóviccet sugallja a nyelvi játékokra fogékony operettista számára a Szerdán tavasz lesz plakátja, s korántsem alaptalanul, hiszen a Szép nyári nap nyomában az új bemutatóval immár a nyolcvanas évek derekáig ért az operettszínházi időutazás. A cselekményben közelebb lépett a jelenkorhoz, míg hangzásvilágában némiképp eltávolodott tőle, hiszen az idős és részint saját korábbi szerzeményeiből gazdálkodó Fényes Szabolcs akarva-akaratlanul is a múltat idézte zeneszerzői működésének utolsó, hatodik évtizedében. S bár a korszerűség vágya bizonnyal ott munkált a komponistában, legvonzóbb formáját aligha meglepő módon mégsem a naprakészség látszatát imitáló számokban nyújtotta, hanem éppenséggel azokban a slágerekben, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek bármely táncdalfesztiváljára beadhatott volna. Ilyenből négy is akad a most retroperettként felcímkézett műben, s ez a mennyiség akár elegendőnek is bizonyulhatna egy hangulatosan múltidéző estéhez. Ám hogy mégsem elegendő, azért elsősorban az eredetileg Bacsó Péter által jegyzett s frissiben Ari-Nagy Barbara és Gém György kezei közt is áthaladt drámaalap kárhoztatható. Bizony már a Macskák pesti premierjének közvetlen szomszédságát megsínylő 1983-as ősbemutatót is főként az egyszerre lapos és a végtelenségig hosszadalmas szövegkönyv terhelte meg, s ezen érdemben a mai átdolgozók sem sokat változtathattak. A bírósági tárgyalást keretként felhasználó történet, amely a társtalan és szintúgy a társas magány elleni küzdelem témáját taglalja, sajna inkább csak a hazai peres eljárások közismert hosszadalmasságát teszi zavarba ejtően érzékletessé. Különösen, hogy hamar kiderül: Fényes Szabolcs a csúcspontok között jókora szakadékokat hagyott, s így az olykor negyedórákra megtorpanó dallaminvenció sem feledtetheti velünk a sztori kínos emészthetetlenségét.

A látvány mondja ki a legmélyebb igazságot a Katona József Színház Cigányok című előadásában: a cigányok elleni merénylet pillanatában a plafon alól körös-körül fekete festékcsíkok indulnak lefelé, csorog a házfalakról az ezúttal nem vöröslő, hanem feketéllő fájdalom. Mert vannak helyzetek, amikor az igazság nem bírja el az árnyalást, amikor nincsen egyrészt-másrészt, és nincsen de viszont.

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

Egy ember áll az üres színpad közepén, keresztté merevedve, mivel kezét, ha akarná, se tudná mozdítani: kabátujjain átvezetett vastag bot merevíti karjait. Középkori himnuszba fog, szemérmes áhítattal énekli az istent dicsőítő dallamokat. Hamarosan újabb férfihangok csatlakoznak hozzá, s a három további szereplő megjelenik a keresztet formázó férfi mögött magasodó roppant traverzeken (itt maga a fel sosem épülő "közös ház", amit akár civilizációnak is nevezhetnénk). A férfi lenn forgolódni kezd, feltekintget, áhítata kíváncsisággá szóródik szét. Nem is kereszt többé, inkább madárijesztő. Madárijesztő is.

Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon.

Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék.

Hol volt, hol nem, talán 93 nyarára esett, hogy az X-Legged Sally nevű belga dzsesszpunk zenekar fellépett Sopronban. Nem sokkal azelőtt New Yorkban, a Knitting Factoryben jártak, és rögtön szárnyra is kapott a hír, hogy a koncertjükbe John Zorn is beszállt.

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.

A történelmi folyóirat szerkesztősége a lapban az elmúlt tíz évben megjelent Ormos Mária-tanulmányokból válogatott össze egy különszámnyit, így tisztelegve a 80 éves professzor (és szerkesztőbizottsági tag) előtt. Noha a pálya hosszához képest elsőre szűknek tűnhet az évtizednyi keresztmetszet, az írások teljes áttekintést adnak egy igen termékeny tudományos életútról.

Ha az elektronikus zenében értelmezhető a csodagyerek fogalma, akkor Jimmy Edgar az első, akire bízvást ráhúzható. Még nem volt húszéves, amikor már két albuma is megjelent - mondjuk az is jellemző, hogy az egyik Kristuit Salu vs Morris Nightingale, a másik pedig Michaux álnév alatt.

Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhető. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetően igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az első soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedő zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetőleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivője lett.