Zene

Mind Margareth Obexernek, mind Ulrike Syhának most jelent meg először magyar nyelven bármilyen munkája - nem mintha a magyar olvasó egyébként olyannyira el lenne kényeztetve a kortárs német színház szöveges lenyomatainak fordításaival. Az egy vékony kötetben megjelent két színművet nem sok minden köti össze - némi erőltetett tematikai hasonlóság mellett főként az, hogy mindkét szerző eltöltött pár hónapot Budapesten ösztöndíjasként. Hja, ha csak ezen múlik, alighanem szét kéne osztani pár ösztöndíjat Marius von Mayenburg, Roland Schimmelpfennig és nem kevésbé jeles pályatársaik között is.

A nagy formátumú (néhány hete magyarul újra kiadott) életrajz, a Szeretetről, sötétségről után a Rímek életre, halálra a kisszerűségével tüntet. Inkább hosszabb elbeszélés, mint kisregény, alig fél nap alatt játszódik, és a szerző más műveiből már ismert szálakkal bíbelődik. Oznak amúgy sem a tematikus gazdagság a fő erénye, teljes szépírói munkássága - részben az esszék és politikai pamfletek is - azokat a témákat és motívumokat szövögeti, variálja, amelyeket enciklopédikusan foglal egybe az önéletrajz. Így bármelyik írásával foglalkozunk is, minden út az opus magnumhoz vezet.

A történet nem ismeretlen, Paul Zindel hatvanas évek közepén kelt színjátékát magyar színházak is előveszik időnként, a maga idejében pedig az Off-Broadwayn volt nagy siker. Az 1972-es moziváltozat sem idegen, hiszen a hetvennégyes Mikulás meghozta a pesti mozikba is. A Gamma-sugarak emlékezetesen "családi film", a szó minden lehetséges értelmében, melyek közül a kevésbé érdekes, de aligha elhagyható, hogy a rendező (Paul Newman) a mű döntő szerepeit feleségére és lányára bízta.

"Amikor még fiatalabb voltam, mindig szívtam pár slukk ópiumot, mielőtt buliba indultam" - hadar lelkesen az ötödik oldalon a nagymama az elbeszélő Márzsinak a teheráni konyhában. Jobb felütést aligha kívánhatna magának egy régi-régi családi teadélutánra visszamerengő rajzos emlékfutam - annál nagyobb csalódás, hogy innen már nem fut feljebb (vagy még inkább: mélyebbre, befelé) az út.

A sok egyforma, poszt előtaggal ellátott műfajokban alkotó zenekar közül keveset érdemes igazán kiemelni. A Rosettát is elsősorban azért, mert látványosan és problémamentesen hoz össze egymástól nagyon távol álló zenei világokat - majd telehinti őket a csillagászatból és az űrhajózásból vett témákkal. Első (dupla)lemeze (The Galilean Satellites) annyiban különbözött több tucat más, ugyanakkor megjelenő, hasonlóan megszólaló albumtól, hogy a felhasznált ambient-mintákból önálló lemez készült.

Sandra Bullocknak van humora. Nem a filmjeiből vesszük, azok láttán rég eszünkbe sem jut ilyesmi, hanem a valóságból, mert ha valaki személyesen veszi át az év legrosszabb női alakításáért járó Arany Málnát, ott komoly öniróniára kell gyanakodni.

A címlapon a legendás, színháztörténeti alakítás fotója: Gábor Miklós mint szőke dán királyfi tekint önmaga elé, egyszersmind önmagába. Féner Tamás felvétele a pályafutás magaslati pontját éppúgy felidézi, akárcsak a mélyen és megveszekedetten intellektuális színészegyéniség legmarkánsabb vonását.

A hetvenes évek első punkzenekarai óta közhely, hogy ha az ember úgy nagyjából le tud fogni három akkordot, már nincs akadálya, hogy zenekart alapítson. Az már ritkábban fordul elő, hogy valaki előbb bebizonyítja muzikális zsenialitását, aztán fokozatosan visszatér az említett három akkordhoz.

Próbálkoznak, próbálkoznak, de a régi kések újfent élesre fenése csak nem sikerül a hollywoodi horrorok lelkes iparosainak. Udvariaskodhatunk persze, hogy a nagy, ostoba remake-gyártási hullám elénk sodort azért egy-két nézhető darabot is, de minek, ha olyan, amit az eredetijével egy lapon szabadna emlegetni, egy sem készült idáig. A másolatgyártók mindenekelőtt azt felejtik el, hogy az amerikai horrorfilmek alkotói harminc-negyven évvel ezelőtt még fordítottak energiát a korszellem-kiszimatolásra.

1993. december 12., vasárnap.

Melyik tíz lemezt mentenéd ki egy égő házból? Buta a kérdés? Szerintem is. Ilyen helyzetben tíz lemez kimenekítése irreális célkitűzés. Miközben füstmérgezéstől ájult édesanyánkat vonszoljuk ki a lángok közül, szabad kezünkkel jó esetben egy lemezt, ha sikerülhet felmarkolnunk. Nem tízet, nem ötöt, nem kettőt. Egyetlen lemezt menthetünk csak meg. Én, azt hiszem, a Raw Powert választanám. De melyiket?

Kedves nézőink, most egy legenda érkezik! Örömünk ugyan ezúttal sem lesz felhőtlen, de a találkozás akkor is megér minden pénzt. Kezdjük felrúgva az illemet: Jirí Barta alig múlt hatvan, mégis olyan ismerkedési est lesz ez, mintha Pelével a New York Cosmos színeiben lett volna szerencsénk először találkozni.

Valamit már megint visz a víz, még a tavi is. Ha jól látjuk, thriller lesz az, lélektani. Persze mit nekünk a víztükör finom fodrai, a lírai lápok és a filmtörténeti delták, átlátunk mi már az ilyesmin, a békés élővilág itt csak untermann lesz. Ne a madarat, az embert figyeljétek, mosolyát se higgyük, mert ez olyan szerzet, hogy csak belerondítani képes az idillbe! A szűken vett játéktér máris egy hivalkodó emberi képződmény, egy tóra néző, természetvédelmi szempontból meglehetősen aggályosnak tűnő, kivagyi konstrukció. De minket nem a természetvédelmi, hanem a lelki viszonylatok érdekelnek, s kit látnak szemeink odabent, e szépségdíjas építmény fényes dísztermében; egy minden szögből boldog emberpárt. Ennek a fele se tréfa, oly boldogok, hogy innen csak lefelé vezethet a lejtő, még egy olyan sík vidéken is, mint a Fertő tó és vonzáskörzete. Úgy szokás az ilyet mondani, hogy valami van a levegőben, és tényleg, valami nincs is rendben a hétvégézni érkező régi barátokkal. Libamájat hoznak és régi feszültségeket, ebből még baj lesz, az újszülött cica is láthatja. És baj, az lesz is, de nem onnan jön, ahonnan a fogadóbizottság várná, nem a nádasból, ahol egy gyerekekkel játszadozó gyilkos videózza apró áldozatait, nem, nem, a baj már rég a spájzban van, és eszi a befőtteket.

Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.