Zene

Masami Akita minden szempontból eleget tesz az őrült japán zenészekkel kapcsolatban világszerte kialakult elvárásoknak: harminc év alatt több mint 250 kompromisszummentes lemezt töltött tele zörejekkel-zajokkal, ráadásul úgy néz ki, mintha egy kiöregedett szamuráj és a Ringu-filmek kísértetlányának pokoli fúziója volna. A hajó gyomrában a múlt szerdán hazánk (az undergroundban) méltán világhíres fia, Pándi Balázs társaságában adott - New Yorkban rögzített koncertlemezük megjelenésének alkalmából - improvizatív, nevezzük így, koncertet.

Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől. 1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna.

igazán meglepő élménynyel szolgált szombat este az A38 hajón, a Ragyogás című maxilemezét bemutató koncertjén. Egy elvarázsolt erdélyi lány (akit a Megasztár 3-as szériájából ismerhetünk) visszafogott sziporkázására számítottam - ehelyett elementáris erővel dübörgött a Dunán a 11 fős zenekar.

Ha jól emlékszem, Thom Yorke nyilatkozott úgy, hogy utálja a koncertlemezeket, és nehéz vitatkozni vele - az ilyen kiadványok mindig a fanatikus rajongóknak készülnek, és nem igazán tudják visszaadni a pillanat varázsát, amitől jó volt akkor és ott lenni. Kivételek persze akadnak, például a Live At Leeds a Who-tól vagy a Faith No More-féle Live At The Brixton Academy, de az élő albumok többsége csak porosodik a polcon, és ott marad a következő költözésig.

Annál azért van rosszabb is, mint hogy az ember egy vonaton ébred, mely Chicago felé tart - híresen szeles, patinás város, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető hangulata is van a légi felvételeknek. Annál is van azért rosszabb, mint hogy az ember Michelle Monaghannel szemközt ébred - híresen kedves mosolyú színésznő, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető is a légkör, ami körülveszi.

Tom Waits-dalokat (pláne Tom Waits-esen) előadni finoman szólva merész vállalkozás: a színésznek sem utolsó zenész sajátos fizimiskájával, örökös másnaposságot sejtető mozdulatsoraival, no meg félreismerhetetlen, reszelős hangjával egy jelenség; egyszeri és megismételhetetlen. Abban tehát már a múlt szerdai koncert előtt is biztosak lehettünk, hogy az alkalmanként összeverődő nemzetközi formáció tagjai nem gyáva legények - már csak az volt a kérdés, hogyan közelítenek a különös művész munkásságához.

Az Elsők és utolsók már sokadik magyarul megjelenő kötete Ulickajának. Keserédes élettörténetek, nőkről szóló édesbús mesék olvashatók benne éppúgy, ahogy az eddigiek során megszokhattuk, ezúttal azonban novellák formájában. Egymásba csúszó helyszíneken, több alkalommal is felbukkanó szereplőkkel, itt-ott már-már kisregényekké összefonódó, máshol újra önálló szálakra bomló történetekből épül fel a kötet, hasonlóságukban különböző és minden különbözőségükben mégis elképesztően hasonló nőalakok ünnepeiből és hétköznapjaiból.

A címszereplő szinte az első pillanattól, vagyis az 1960-as évek közepétől kezdve úgy építette karrierjét, hogy a média ne maradjon le semmiről. Több mint negyven év elteltével bátran kijelenthetjük: a - tudatosnak tűnő - manipuláció sikerült. David Bowie munkásságának "eredeti" megközelítése lehetetlenné vált, ordító közhelyek kísérnek minden sort, amit vele kapcsolatban leírnak. Mindez vélhetően abból az alapvető félreértésből adódik, hogy a - többnyire rajongónak is tekinthető - szerzők "csont nélkül" elfogadják: az eredetileg David Jonesként anyakönyvezett figura nemcsak hogy sztárnak született, de evvel az adottságával az első pillanattól kezdve tisztában volt.

Az elöregedő és jelentős roma közösséggel rendelkező, 1300 lakosú Mezőszemere nemcsak arról híres, hogy igen kedvező áron kínált telkeket és házakat fiatal családoknak, hanem arról is, hogy az Egertől 27 km-re fekvő település szép lassan Szentendréhez hasonlatos művészeti központtá nőtte ki magát. 2001 óta minden nyáron számos kortárs művész dolgozik a Nyílt Tér Vizuális Alkotótelepen, többen házat vásároltak (Imre Mariann, Kopasz Tamás, Szelley Lellé és Szurcsik József), de itt telepedett le pár éve Wahorn András is. A "kivándorlás", eme új típusú szeceszszió kiváltója a tíz éve újra szülőfalujában élő Bukta Imre - ő alapította meg Kónya Rékával együtt az alkotótelepet is -, akit egyedi hangja, az ún. "mezőgazdasági művészet" megteremtése miatt sokan a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alkotójának tartanak: nem is érdemtelenül.

"Hogy először mindig a lényegtelenben látta meg a lényegest" - mondja Haas narrátora a Brennerről. Persze jellemző ez rá is; a sok fecsegés között ott vannak a nyomok, mégsem rakható ki a megfejtés.

A kétezres évek közepéig még működött az a Polly Is Dead nevű zenekar, amelynek a dalszerző Polonkai Tamás (ma Bálnalovas) mellett Sohajda Péter gitáros-énekes volt a kulcsfigurája. A Polly Is Dead feloszlása után a védjegyszerű énekhanggal rendelkező Sohajda csatlakozott az akkor már Shapat Terror néven zenélő egri társasághoz, azóta pedig már túl vannak az első nagylemezen is: a Mentés Másként a tavalyi év talán legerősebb produkciója volt a hazai rockfronton.

Szokták a kelletlenséget azzal a fordulattal is kifejezni, hogy "csinálja, akinek két anyja van". Lisa Cholodenko filmjének címszereplői is így vannak ezzel: két anyjuk van, egy kedves, középkorú leszbikus pár, cserébe nincs egy apjuk sem.

Ha létezik olyan lemez, aminek a hatása még komolyabb volt, mint a minősége, az nagy valószínűséggel az első Strokes, az Is This It: egy igazi klasszikus, "a rockzene megmentője", az évezredforduló poshadt zenei közegét felpezsdítő munka olyan csávóktól, akik nemcsak dalaikkal, hanem divatot teremtő imázsukkal is új színt hoztak a XXI. századba.

Nyílik a börtönkapu, s Stellan Skarsgcrd lép ki. Ez már önmagában is bizakodásra adhat okot, főleg, hogy a hazaihoz nagyon közeli pályán, egy norvégmintás produkcióban és - a sok hollywoodi aprómunka után - abszolút főszerepben hagyja el a nagy színész az intézetet.