Zene

Andy McCoyt és Michael Monroe-t, a skandináv rock and roll legnagyobb hatású figuráit kétségkívül remek dolog volt újra egy színpadon látni, de a Hanoi Rocks egyre sápadtabb lemezeket gyártott a tisztességes 2002-es visszatérése után - az örökmozgó énekes tehát jó érzékkel váltott ismét szólóra még azelőtt, hogy zenekarával együtt a teljes érdektelenségbe süllyedt volna. Azt már a korábbi szólóanyagai (különösen az 1989-es Not Fakin' It) vagy a Demoliton 23 név alatt kihozott lemeze is meggyőzően bizonyította, hogy Monroe hibátlan érzékkel képes szerzőtársakat választani maga mellé, és az így ötven felé egyre inkább Esztergályos Cecília sosem volt húgának tetsző finn férfiú ezúttal sem nyúlt mellé: az új lemez számainak döntő többségét Gingerrel, a The Wildhearts dalformáló géniusznak tartott énekes-gitárosával íratta meg.

A képregénystrip felettébb korszerű műfaj: az állandóan időzavarral küzdő polgár a buszra várva, kávézás közben vagy épp a vécén ülve másodpercek alatt betolhat egy csíkot. Rövidsége miatt katartikus élményekkel nem szolgálhat, ellenben ha ügyesen sáfárkodik azzal a három-négy panellel az alkotó, mosolyt - még jobb esetben: széles vigyort - rajzolhat az olvasó fülei közé.

Heti rendszerességgel jönnek a bankrablós filmek, így ha a szakágban tud valaki is bármi újat mondani, azt meg kell becsülni. E tényállapotban nyilván hosszan lengetjük a kalapunkat a mind ez idáig kevéssé ismert rendező, John Luessenhop filmje előtt, hisz' hősei úgy lépnek le a kirámolt pénzintézetből, mint a legnagyobbak: gyorsan és szellemesen.

A néhai Robert Kennedy személyes hangvételű szállóigéje óta tudjuk, hogy akadnak olyan sosemvolt dolgokról álmodó merészek, akik nem azt kérdezik, hogy miért, hanem azt, hogy miért ne? Úgy lehet, Kerényi Miklós Gábor is ilyesfajta álmodó, aki ezúttal éppenséggel azt kérdi tőlünk, miért is ne lehetne flipperasztalon, acélgolyóknak öltöztetett színészekkel előadni a valcerkirály 1883-as operettjét? Hiszen voltaképp miért is ne lehetne a flipperezés az emberélet egész estés metaforája? (És viszont: az emberélet a flipperezésé.)

Szerintem elmúltak azok az idők, így utólag már azt is mondanám szívesen, noha nem lehet, hogy nem is voltak olyanok soha, amikor illett hasra esni egy-egy filmes idézet előtt. Ennek fényében tessék eldönteni, hogy Liam Neeson berlini antréja a leküzdhetetlen jólneveltségéről árulkodik vagy szimplán utánjátszó alkotói szándékokról.

Mindenképpen jobb, ha húszéves egyetemisták mondják, hogy "a vers vagány", mint ha "a fölnőttek" akarnák rákényszeríteni a fiatalságra a fennköltészetet. Ezekben a fiatalokban pedig nagyon nagy a lendület: két filmet is forgattak, egy dokut és egy fikciós kisjátékfilmet.

"Pedig a szobrokat jó megfogni" - biztatta a gyerekemet Nádas Péter, én meg a mondat evidenciájának bénultságában már mondtam volna, hogy a teremőrök és a szobrok viszonyában értelmezhetetlen ez az intimitás, meg hogy tapintható szobrok csak vakoknak készülnek a kárpótlás és a privilégium köztes fázisaként. Hiába, hogy a szobrot fizikai kiterjedése különbözteti meg legkarakteresebben a festménytől, legalábbis abban a konzervatív mezőben, ahová döntően tartozik, a múzeumi környezet illemtana megfosztja a legalapvetőbb jellemzőitől. Nádas mondata olyan objektumokra lehet teljes mértékben igaz, amelyek civilizálatlanok, létezésük nincsen szabályozva a múzeumi térben rögzült gátlásoktól, vagyis nem mondanak ellent a tapintás vágyának.

Vannak ezek a bizonyos "szerzői előadások" ("írta-játszta-rendezte", esetleg a háromból csak kettő, a lehetséges variációk bármelyikében), amelyek már a start pillanatában legalább olyan terheltek, mint a rokoni színházi képződmények (férj/barát rendezi feleségét/barátnőjét a címszerepben, avagy fordítva), s tényleg minden malícia nélkül mondom, hogy ez nem elő-, hanem utóítélet, vagyis tapasztalat. Ilyenkor ugyanis a felállásból föltétlenül hiányzik még egy szempár, jobb esetben még egy (vagy másik) alkotó.

A Nagymező utcai főzelékbüfében többen vannak ebédidőben, mint ahányan megjelentek Az Apokalipszis Lovasainak koncertjén a Club 202-ben (az egykori Wigwamban). Pedig rég hiányzott már egy ilyen eszementen energikus és jó hangulatú koncert, mint amilyen ez volt. A német extrém metálzenekar azóta világhírű, mióta 2003-ban stílust váltott, és kiadta Have A Nice Trip című remek lemezét.

Arrivederci Napoli - így búcsúzott 1972-ben Jan-Michael Vincent Nápoly városától, s miközben csalfa mosoly játszott szája szegletében, lopva azt figyelte, hat-e a méreg Charles Bronson poharában. A méreg hatott, Bronson fájdalmas halált halt, de Vincent se húzta sokáig.

a tízéves Maladype működésének nagyszabásúra tervezett összefoglalója; pontosabban első része az Isteni színjáték két másik fejezete előtt. Csak remélhetjük, hogy akik megnézik, iskolai tanulmányaik részeként már abszolválták az alapművet, anélkül ugyanis egy vak hangot nem fognak érteni az egészből. És nemcsak azért nem, mert hallani sem igen fogják.

Tízévesforma fiú vérbe fagyott holttestéhez riasztják Erlendurt, a reykjavíki rendőrség immár komoly krimiirodalmi rangra emelt felügyelőjét, és hű fegyverhordozóit, az anyányi Elínborgot és a yuppie-ba oltott Sigurdur "lit. A kivérzett kisfiú származására, mint bárhol a világon, ahol igény mutatkozik a megkülönböztetésre, többféle meghatározást ismernek a helybéliek: lesz, aki nemes egyszerűséggel leázsiaizza, a precízebbek thainak titulálják, mások a bevándorlókhoz könyvelik el, és olyanok is lesznek, akiknek nem okoz gondot izlandinak nézni a meggyilkolt gyereket.

Miközben immár több mint húszéves, töretlenül izgalmas pályafutása során sajátos dalaival Greg Dulli folyamatosan és kiszámíthatatlanul ingázott a rockos és a soulos, valamint az eleven és az introvertált tartományok között, zenéjének magva, az énekes-dalszerző által megteremtett központi figura lényegében változatlan maradt. Jelentesse meg dalait bármelyik zenekarával is, Dulli sötét színekkel dúsan festett érzéki szerzeményeinek elbeszélője a lehető leghatározottabban elfordul az alternatív rockban megszokott passzívabb szenvedő szereptől.

Francois Ozon olyan rendező, akinek nem egyes filmjeit, hanem az életművét célszerű ismerni ahhoz, hogy a filmekben lévő rejtett utalások, motívumok feltáruljanak, jelentéstartalmuk gazdagodjék, s a néző elismerően, saját bennfentességének tudatában csettinthessen a sikeresen dekódolt üzenetek és szofisztikált áthallások számbavételénél. Ha tudjuk, munkáiban hogyan vándorol a gyász motívuma a Homok alatt óta, hogy jelenik meg a homoszexualitás és az utódlás problematikája már az Utolsó napjaimban is, akkor elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a legújabb filmmel egy trilógia zárul le alighanem, aminek a középpontjában a gyász és a túlélés, a gyász meghaladása, a lázadás és az elfogadás, a pusztulás és az új élet szentsége áll. Innen nézvést alig látszik a Menedék életidegen modellszerűsége, ideologikus lapossága. Pedig a kezdés ütős - egy narkós pár utolsó közös estéjét látjuk, amely a férfi halálával végződik, s a rossz minőségű anyag hatását túlélő lány a kórházban tudja meg, hogy állapotos -, a kibontakozásban a forgatáskor csakugyan terhes Isabelle Carré élete legjobb alakítását nyújtja, s tele a film hihetetlenül érzékeny beállításokkal.