koncert - DIE APOKALYPTISCHEN REITER

  • Kovács Bálint
  • 2011. április 7.

Zene

A Nagymező utcai főzelékbüfében többen vannak ebédidőben, mint ahányan megjelentek Az Apokalipszis Lovasainak koncertjén a Club 202-ben (az egykori Wigwamban). Pedig rég hiányzott már egy ilyen eszementen energikus és jó hangulatú koncert, mint amilyen ez volt. A német extrém metálzenekar azóta világhírű, mióta 2003-ban stílust váltott, és kiadta Have A Nice Trip című remek lemezét.
A Nagymezõ utcai fõzelékbüfében többen vannak ebédidõben, mint ahányan megjelentek Az Apokalipszis Lovasainak koncertjén a Club 202-ben (az egykori Wigwamban). Pedig rég hiányzott már egy ilyen eszementen energikus és jó hangulatú koncert, mint amilyen ez volt.

A német extrém metálzenekar azóta világhírû, mióta 2003-ban stílust váltott, és kiadta Have A Nice Trip címû remek lemezét. Nemcsak az segítette, hogy a Rammstein világsztárrá válásával a német nyelven megszólaló metál megméretett, és szexinek találtatott - hanem az is, hogy az egyébként is baromi jó riffek tömegével operáló zenében a két lábdobos, irdatlan tempójú dalokat flamencóval, rézfúvósokkal és egyéb, folkos lazításokkal, a death-es ihletésû alaptémákat indusztriális, popos, reggae-s dallamokkal, az üvöltést dallamos énekkel, a német szöveget angol részekkel toldotta meg. A zenéje ezáltal egyedi hibriddé vált - és ilyen a tagok kiállása is a meztelen felsõtesttel és a hózentrógerrel, az anyuka kedvence mellénnyel és a fehér inggel, néha gázálarccal és a szintis Dr. Pesttel, aki latex boxeralsóban, szöges szopóálarcban és még szögesebb szuszpenzorban lóbálta a bõrkorbácsát.

A vitrinben lévõ levágott, véres mûtestrészekkel és a gépágyúból kilõtt ezüst csillámpapírral szórakoztató, de azért komolytalan show lett volna ez, ha nem lett volna zenei aláfestés hozzá. Például az olyan tökéletes, tornádó erejû számok, mint a Riders On The Storm, a Die Boten és az utóbbi idõk öt legjobb extrém metáldalának egyike, az Es Wird Schlimmer. Az ilyen felszabadító zúzások miatt már majdnem meg is feledkeztünk azokról a pofánverés-szerû csalódásokról, mint hogy magnóról ment a trombita, a hegedû, néha a zongora és még a fütyülés is; és inkább a pihenõnek örültünk a dögunalmas lassú számok alatt - amikbõl volt egy pár, már csak azért is, mert eljátszották az új lemez, a Moral & Wahnsinn összes számát, minden önkritika nélkül.

Club 202, április 3.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.