És nemcsak azért nem, mert hallani sem igen fogják. Ez utóbbi azért is nagy baj, mert Babits Mihály klasszikussá lett fordítása mellett Nádasdy Ádám frissen készült, megvilágító erejû és tisztaságú szövege is elhangzik, s a mi jelenkori szókincsünkre épülõ fordítás sokat segít(hetne) a mû bonyolult, rétegzett, körkörös szerkezetének, képsorozatának megértetésében.
Faragó Zénó Dantéja egy hatalmas, forgatható trónuson ül, mögötte kis emelvényen Ladányi Andrea Vergiliusa, mellette Fátyol Kamilla Beatricéje és Orosz Ákos Luciferje. A játéktér három oldalán, tûzpiros szõnyegcsíkon a bûnös lelkek állnak, fekszenek vagy éppen vonulnak - közülük válnak ki azok, akik hõsei egy-egy epizódnak.
Balázs Zoltán elsõsorban képekben gondolta el Dante Poklának metafizikai mélységét és magaslatait - ez jót tesz a csökönyösen epikus karakterû történet színházi élvezhetõségének, de mind a metafizikát, mind a szubjektum belsõ vándorlását kilúgozza belõle. Mitikus-misztikus szertartásjátékká alakítva a forma diadalmaskodik a tartalom felett; a hatásosan koreografált tömegjelenetek kötik le a nézõ figyelmét. A statisztéria hosszas vonulása, a fekete és a vörös beszédes ellentéte - és Faragó szikár Dantéjának erõteljes vizuális hatása, valamint az elõadás kimagaslóan legjobb alakítása: Ladányi szinte mozdulatlan, egyenes tartású, súlyos Vergiliusa, aki, akár egy szobor, magába rejti hatalmát a világ, s benne a pokol felett.
Ladányit kell nézni - õt egyébként viszonylag jól lehet hallani-érteni is -, és akkor földereng valami a bugyrokból, meg a végbõl, egészen a csillagokig.
Trafó, március 31.
***
