lemez - THE TWILIGHT SINGERS: DYNAMITE STEPS

  • G. A.
  • 2011. április 7.

Zene

Miközben immár több mint húszéves, töretlenül izgalmas pályafutása során sajátos dalaival Greg Dulli folyamatosan és kiszámíthatatlanul ingázott a rockos és a soulos, valamint az eleven és az introvertált tartományok között, zenéjének magva, az énekes-dalszerző által megteremtett központi figura lényegében változatlan maradt. Jelentesse meg dalait bármelyik zenekarával is, Dulli sötét színekkel dúsan festett érzéki szerzeményeinek elbeszélője a lehető leghatározottabban elfordul az alternatív rockban megszokott passzívabb szenvedő szereptől.
Miközben immár több mint húszéves, töretlenül izgalmas pályafutása során sajátos dalaival Greg Dulli folyamatosan és kiszámíthatatlanul ingázott a rockos és a soulos, valamint az eleven és az introvertált tartományok között, zenéjének magva, az énekes-dalszerzõ által megteremtett központi figura lényegében változatlan maradt. Jelentesse meg dalait bármelyik zenekarával is, Dulli sötét színekkel dúsan festett érzéki szerzeményeinek elbeszélõje a lehetõ leghatározottabban elfordul az alternatív rockban megszokott passzívabb szenvedõ szereptõl. Az õ Mefisztó-szerû, számító dalnoka furtonfurt manipulál, csábít, közel húz, majd eltaszít, átver, lódít és kalkulál - de közben nem felejt el számot vetni módosíthatatlan magányával sem.

A Twilight Singers ötödik, hatévnyi kihagyás után megjelent lemezén ez a tematika az eddigi talán legkomorabb (némiképp tán még a kétségtelen fõmû, a gyászmunkából fakadt Blackberry Belle-nél is elégikusabb) és legsûrûbb kiszerelésben kerül elénk. S a Dynamite Steps egyúttal felvillanyozóan szeszélyes is. A My Bloody Valentine-t idézõ gitárzuhatag hirtelen akusztikus finomságra vált, amire Curtis Mayfieldtõl ihletett ének simul (The Beginning Of The End), a primitív dobgéppel és zongorával induló álpopszám elsöprõ rockslágerbe fordul (On The Corner), az Ani DiFrancóval duettben elõadott selyemfinom Blackbird And The Fox úgy lesz kerek, hogy lényegében hiányzik belõle a refrén. A filmzenésen sokrétegû hangsávok pedig mindent vastagon beborítanak a Dynamite Stepsen, ezen a lassan kiismerhetõ, öntörvényû és kábító anyagon.

SubPop, 2011

*****

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.