Máskülönben minden megy a maga útján: Reykjavík lakóit folyamatosan bántják a szelek, a metszõ-üvöltõ-sikoltó és ki tudja még milyen jelzõvel illethetõ északi szelek, Erlendurt pedig a magányán túl fõleg az bántja, hogy emberek vannak a közelében. Ha felnéz a nyomozati anyagból, hol merõ boszszantásképp fiatalabb kollégájára fújja a cigifüstöt, hol pedig régi kedves démonjaival hadakozik. Ha a megállókban már nem is, a krimikben még szabad dohányozni, Erlendurnek tehát semmi oka a leszokásra, testvére elvesztésének gyermekkori traumájára azonban ideje lenne valami megoldást találnia. Nem a zord kritikus, hanem az aggódó rajongó beszél belõlünk: mintha most elõször történne meg, hogy Indridason felügyelõje inkább a szerzõ szívbéli ügyeit, mintsem a nyomozást szolgálná. A nagybetûs témák, a tragédiát rejtõ gyermekkor és a rasszizmus kissé kötelességszerû tárgyalása mögül Erlendurbõl most nem látszik sok: mint aki egyszer csak úgy maradt - múltba révedve, és hazája idegengyûlöletén morfondírozva.
Ezúttal a hû fegyverhordozókon és az áldozat szeretteinek és nem-szeretteinek egy-egy markánsan megrajzolt alakján a sor, hogy elvigyék Erlendur ötödik magyarul megjelent esetét.
Fordította: Torma Péter. Animus, 2011, 240 oldal, 2490 Ft
***
