Max Cavalerának, jó néhány egyszemélyes együttes frontemberéhez hasonlóan, megvan az a csúf szokása, hogy időről időre kirúgja vagy kiutálja maga mellől zenekarának nagyobbik részét - mentségére legyen mondva, hogy az újonnan érkező zenészek általában inspirációul szolgálnak számára a dalszerzéshez. Legutóbb például lőtt magának a vurstliban egy új dobost: a középső polcról David Kinkade-et, a death metalon edzett, fürge lábú legényt választotta. Erről pedig eszébe jutott, hogy milyen jó is lenne némi death-t keverni a tőle megszokott thrashbe - ami azért sokkal jobb ötlet, mint a legutolsó lemez alapgondolata volt ("készítsünk egy középszerben dagonyázó thrashlemezt!"), de azért Nobel-díjat még erre sem adnának.
Az intró utáni nyitószám, a World Scum pontosan be is mutatja, miről van szó: jól hallhatóan egy légkalapácsokkal zsonglőrködő, bekokainozott útbontó munkás szolgáltatja a ritmust egy igen lendületes - ráadásul a Cattle Decapitation nevű, rendkívül mord zenéjéről ismert zenekar énekesével megtámogatott - döngöléshez. Aztán a következő tétel, az Intervention alatt a nem az eredetisége, hanem elsöprő jellege és hangulata miatt élvezetes zene átvált közhelyes riffekbe, fantáziátlan dobtémákba és unalmas, középtempós belassulásokba. Mert úgy tűnik, Cavalera tényleg nem riad meg a szélsőségektől: a lemezen a szokottnál is brutálisabb hangzás mellett epikus, komolykodó himnuszokkal is kísérletezik, úgy kimérve az arányokat, hogy az egyiket mindig gyorsan agyonvágja a másik, még mielőtt különösebben bele lehetett volna merülni. A legjobb példa erre, hogy a keresetlenül karcos Plata O Plomo zúzását (Cavalera órákig gargarizált előtte jégkockákkal a hóban fekve, hogy meglegyen a kellő rekedtség) egy olyan számkezdet követi, mintha John Williams véletlenül elektromos gitárra és két lábdobra írta volna meg valamelyik filmzenéjét.
Meg aztán ott van az a szó, ami végig az ember fejében motoszkál az Enslavedet hallgatva: az utánérzés. Cavalera kiadott már hét lemezt a Soulflyjal, azelőtt hatot a Sepulturával, mostanra pedig kisujjból kirázza, amit tud: ismerős verzéket, egyforma kiállásokat, és mindig ugyanazt a dalszerkezetet nyújtja - ha egy véletlenszerűen kiválasztott gitáros egy hétig hallgatná a korábbi Soulfly-lemezeket, másnap reggel különösebb agyalás nélkül megírhatná az Enslavedet.
Roadrunner, 2012
