Lemez

Kreatív reneszánsz

Paul Weller: Sonik Kicks

Zene

Paul Weller karrierjét három fázisra szokás osztani: a fergeteges Jam-korszakra, a jóval felejthetőbb Style Council-fázisra és a karriert ismét egyenesbe hozó szólóévekre, melyek a mai napig tartanak. Természetesen ez utóbbi periódus hozott emlékezetes és gyengébb pillanatokat is, de abban sokan egyetértenek, hogy a mindenki által csak Modfathernek nevezett egyszemélyes intézményrendszer valóságos kreatív reneszánszt él meg a 2008-as 22 Dreams óta. A két évvel későbbi Wake Up The Nation szintén izgalmasra sikeredett, a friss Sonik Kicks pedig tovább emeli a lécet, és túlzás nélkül kijelenthető, hogy a szólópálya legnívósabb darabja - a legjobb munka, amivel Weller a Jam óta előállt.



Azt azért tudni kell, hogy emberünk nemrég amolyan vérfrissítésen esett át, amikor is elvette nem egy évtizeddel fiatalabb vokalistáját, Hannah Andrewst, aki az év elején ikrekkel ajándékozta meg őt. Szóval csupa jó hír jön Wellerék felől, és mi természetesen ennek a remekbe szabott albumnak örülünk a legjobban, ami talán még a 22 Dreamsnél is eklektikusabb stíluskavalkádot prezentál. A hangzás néha meglepően elektronikus, például máris a nyitó Greenben, nem egy dalban ismét a két régi britpopellenség, a mára már kibékült Noel Gallagher és Graham Coxon vendégeskedik, a Sleep Of The Serene komplett krautrock (és így a négy évvel ezelőtti 111 egyenes folytatása), a By The Waters klasszikus angol folk, a Drifters egyszerre Coltrane, Doors és flamenco, a Study In Blue egy rootsos duett az asszonnyal, a záró Be Happy Childrenben pedig már az egész família közreműködik. És akkor még nem is említettük a legjobb dalt, az önreflektáló That Dangerous Age-et, melyben a hatvanas évek közepi Kinks és Who, a glames Bowie és a Blur randevúzik két perc harminc másodperc erejéig (ha már Blur: ritka olyat tapasztalni, hogy egy fiatalabb zenekar gyakorol hatást egy idősebb zenészre). Tényleg, mi jöhet még?

Island/Universal, 2012

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.