Klasszikus modern - Audioslave: Revelations (lemez)

  • Hó Márton
  • 2006. október 12.

Zene

A lemezen hallható minden hang gitár, basszusgitár, dob és ének felhasználásával készült - áll fontoskodva a borítón.
Hogy is lehetne másként - elég, ha a tagok múltját nézzük: az Audioslave 2001 tavaszán alakult meg, miután a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb forradalmár szabadcsapatából, a hardrock alapokat rap- és funkyelemekkel újszerűen ötvöző Rage Against The Machine-ből kiszállt Zack de la Rocha, az énekes, s a húzós zenei alapokért felelős hangszeresek, így Tom Morello, az elborult gitárhangzások és -szólók effektzsonglőre, meg a feszes ritmusszekció (Tim Commerford basszusgitáros és Brad Wilk dobos) megtalálta a tökéletes megoldást Chris Cornell, a seattle-i színtér egyik legjobb zenekara, a Soundgarden énekese személyében. Mi sülhet ki abból, ha egy erős hardrocktrió egy grunge-, rock- és blues-zenéken edzett fantasztikus torokkal találkozik? Masszív attak természetesen, és groove-os, koszos dög nagy mennyiségben. Kis jóindulattal akár a jelenkori Led Zeppelin jelzőt is ráakaszthatjuk, annyi azonban biztos, hogy e modern zenekarokban nevelkedett zenészek visszanyúltak a gyökerekhez, főképp a hetvenes évek kemény rockjához, kialakítva ezzel egy jó értelemben vett klasszikus, mégis korszerű rockzenei "miniverzumot". Az RATM harsányan lázadó, popbalos attitűdje sem tűnt el egészen: huszonhat év után az Audioslave volt az első amerikai zenekar, amely (2005 májusában) felléphetett Havannában. S bár kezdetben nagy kérdés volt, hogyan férhet meg egymás mellett a két főhős, Cornell és Morello egója (az énekes ki is vált egy időre a legelején), a zenekar két erős lemezzel bizonyított (Audioslave, 2002; Out Of Exile, 2005).

Az új lemez tizenkét dala tovább halad a korábban kijelölt ösvényen, csak most egy kanálnyival kevesebb a zúzás és a düh - az Audioslave leginkább letisztult lemeze ez. A címe nem stimmel ugyan, hisz nem lubickolunk felhőtlenül a reveláció habjaiban, mégis akad néhány egészen meggyőző és üdítő pillanat (főképp ilyen az Original Fire és a Shape Of Things To Come); döntő többségben a már megszokott hangulatok áradnak az új utakat szolidan kereső blues és hardrock megoldások találkozásából (Until We Fall, One And The Same, Sound Of A Gun), s akad egy nagyszerű, ledzeppes sláger is, a Jewel Of The Summertime: az Audioslave azon kortárs zenekarok egyike, amelyek, ha revelatív pillanatokkal képtelenek is megajándékozni minket, újra és újra megbízható színvonalon teljesítenek.

Sony/BMG, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.