Satyricon Azokban az obskúrus black metal körökben, ahonnan a Satyricon érkezett, nem nagyon divat a koncertezés: az egy-két polihisztorból álló csapatok általában csak a lemezfelvételek erejéig funkcionálnak zenekarként, utána ki-ki visszamegy a civil életbe, ahol a környezetük talán nem is sejti, hogy a szomszédban lakó csendes, hosszú hajú fiatalember idõnként a sötét erdõkben tett magányos sétákról vartyog egy porszívóhangzású lemezen. Hivatalosan maga a Satyricon is két tagból áll; a frontember Sigurd "Satyr" Wongraven mellett a zenekar megalakulása óta hûséges Sancho Panzaként áll a dobos Kjetil-Vidar "Frost" Haraldstad. Ám az alkalmi kisegítõkkel hatfõssé egészített Satyricon a mûfaj talán legtöbbet koncertezõ zenekarának számít.
A régi rajongók már a Rebel Extravaganzánál köpködték a bandát, amikor az addig megszokott pátoszt felcserélte valami jóval hidegebb és gépiesebb érzésvilággal, s az idei Now, Diabolicalról is igencsak megoszlanak a vélemények, pedig majdnem tökéletes rocklemez, minimál dalokkal, és azzal a mizantróp hangulattal, amit csak lelkileg sérült skandináv alkoholisták tudnak lézerlemezbe préselni. Koncerten viszont nem mûködik. Pont az a pusztító szenvedély hiányzik a színpadon korrekt rockbandaként viselkedõ Satyriconból, amit a negyven év fölötti Slayer-gárda a mai napig minden egyes koncerten hitelesen tud prezentálni, itt viszont a katarzis még a Filthgrinderhez hasonló nagy nóták alatt is elmarad. Szó se róla, el van játszva minden tökéletesen, de ahogy telik az idõ, úgy tûnik egyre inkább üres rutinmunkának, zenei csilletologatásnak az egész; az elõadás olyan enervált, mintha a hetvenes évek Scorpionsát látnánk egy különlegesen másnapos délutánon, matinémûsor keretében. Utolsóként csakis a Mother North jöhet, minden Satyricon-koncert kötelességszerû záróakkordja - jobb, ha nem kell még két mondatot áldoznom arra a vállalhatatlan klipre, amelyet ehhez csináltak annak idején a derék norvégok.
- enba -
A38 hajó, október 6.
** és fél
Fenséges amatõrök. A magyar arisztokrácia és a fényképezés (1839-2005) A kiállítást látszólag több mint másfél század fotóanyagából válogatta Kincses Károly, de a két szélsõ pont - egy dagerrotípia, melyet Apponyi Antal titkos tanácsos és párizsi nagykövet magától Daguerre-tõl kapott, illetve Esterházy Marcell "kísérleti" fotószekvenciái - között a hangsúly a Monarchia boldog békeéveire helyezõdik.
A századforduló táján Esterházy Mihály gróf lelkes közremûködésével megalakult elsõ amatõrfényképész egyesület, a budapesti Photo Club tagjai között grófokat, bárókat, továbbá a fõhercegi családok tagjait találhatjuk, akik nemcsak a pénzben, az idõben is dúskáltak. Az évente megrendezett amatõr tárlatokon a nagyérdemû megtekinthette többek közt Maria Jozefa fõherceg asszony, Izabella fõhercegnõ vagy Habsburg Albrecht fotográfiáit, s bár kétségtelen, hogy az akkori, rendjelekkel ékesített világban ez sokat lendített a látogatottságon, e kiállítás rendezõjét nem az avítt áhítat, hanem a minõségi mûvek felmutatásának szándéka vezérelte. A mûkedvelõk körébõl kiváló amatõrök ugyanis nem kevesebbet tettek, "csak" megújították a közönségigényeket maximálisan kielégítõ fotográfia világát, és divatba hozták a festõi fotográfiát. Azok az arisztokraták pedig, akik idejüket világjárással és vadászgatással töltötték, fényképekkel örökítették meg élményeiket a köz okulására. A hirtelen kitáruló világot akkor Edelsheim-Gyulai Lipót gróf felsõ-elefánti felvételei vagy Festetich Rudolf kalandor-felfedezõ bennszülöttei képviselték, nekünk Széchényi Zsigmond vadászkönyvei.
A kissé heterogén anyagban felfedezhetünk néhány vidámságra okot adó képet is; dioráma elõtt álldogáló kitömött medvéket, határállomás bódéja elõtt pózoló arisztokrata családot, s egy igazi gyöngyszemet - az öltönyös Kinsky Nusi grófot, amint kecsesen átugrani készül egy kifeszített szárítókötelet.
- dck -
Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, október 29-ig
****
OutKast: Idlewild Idlewild a neve annak a déli kisvárosnak, ahol André 3000 és Big Boi, azaz az OutKast hasonló címû, Amerikában augusztusban bemutatott filmje játszódik a szesztilalom idején. Az atlantai hiphopduó új albuma mégsem egyértelmûen filmzene: a huszonöt dal között bõven van, ami nem jut szerephez a moziban, és fordítva, a musicalben feltûnnek számok az elõzõ, Speakerboxxx/The Love Below címû albumról is.
Az OutKast izgalmas próbálkozásokat tesz a dzsessz, a blues és a hiphop keverésére, három éve immár azzal a tudattal, hogy a nagyközönség valószínûleg mindent a 2003-as év tán leginkább fülbemászó slágerével, a Hey Ya!-val méricskél majd össze. Hallatszik is most némi fanyalgás: az elsõ visszhangok szerint az Idlewild nem méltó a debütáló, '94-es Southernplayalisticadillacmuzik óta felvett szellemes és zeneileg mindig valami újat hozó munkákhoz, ráadásul a két tag külön-külön vette fel a számait (noha ez már a Speakerboxxxra is igaz volt). Pedig ez az album elég széles skálán mozog, és az OutKast örökös pimaszságából is bõven hoz magával. A kedvenc szám a Morris Brown, ami egy rezesbanda találkozása a blueselemekkel, de nem ez az egyetlen kiemelkedõ pillanat: Big Boi remek rap flow-ját élvezhetjük a The Trainben, amibe az r&b/soul énekes-producer Sleepy Brown is besegít, s erõs az In Your Dreams is, ahol Janelle Monáe finom hangja emeli meg a refrént. A popos darabok mellett akadnak számok erõszakosabb dobütemekkel és bõgõszólamokkal (halld a Makes No Sense At Allt), kevésbé vonzó viszont, hogy jó pár viccesnek szánt közjáték is helyet kapott az albumon, és vannak rém egyszerûre vett basszusalapok.
Ahogyan persze unalmasabb számok is, mégis, az ember a vége felé legszívesebben felpattanna, hogy rázzon egy swinget a PJ & Roosterre: Dré bárkit meggyõz arról, hogy egy füstös kocsmában járunk, valahol a Mississippi környékén. Jók a trombitások is, de azért õérte, a bárzongoristáért jövünk vissza esténként.
- str -
LaFace/Sony BMG, 2006
****
Én, a Nõ és plusz egy Fõ Mindig gyanús, ha egy amerikai filmet feliratos kópia nélkül vetítenek. Jobb esetben mese gyerekeknekÉ Most - a poszteren vigyorgó fõszereplõk, továbbá Michael Douglas (akár saját apja is lehetne) neve láttán - visszafogottan bugyuta családi komédiázást prognosztizáltunk. Ám sokkal többet kaptunk! Matt Dillon, Kate Hudson és Owen Wilson - mind nehezen felépített karrierjük (persze, még az elején tartottak) porba tiprását tûzte ki célul. Elõbbiek friss házasokat alakítanak, utóbbi szellemi szintje a nagycsoportban - teste az árnyékszéken - reked, míg sérója Jeff Daniels neves szerepét idézi. A jóindulatú történet szerint új otthonukba költözésüket követõen pechükre befogadják a kalamajka szinonimáját, a szõke plusz egy fõt. Utálniuk kellene egymást, ám szekálás és nevetnivaló alig, vérlázítóan suta ripacskodás bezzeg dögivel akad. Örökbe fogadott csemetével vagy kutyakölyökkel jobban jártunk volna. Az intelligencia szikráját is nélkülözõ vígjáték köpködi magából az alaptémától idegen olcsó hülyeségeket. Így lehet, hogy Owen Wilson egy álmos reggelen bemelegítésképpen csupasz hátsót villant, majd vajjal keni a szende könyvtárost, késõbb munkanélküliként hivatástudatról és az ufók által felkínált egyszeri lehetõségrõl szónokol az általánosban. Õ jól mulat.
Balázs Áron
Forgalmazza a UIP-Duna Film
*
Molnár Ferenc Liliom címû "külvárosi legendáját" akkor szokták elõvenni a színházak, ha egyrészt megfelelõ színészi kínálat mutatkozik a szerepekre, másrészt szeretnék megmeríteni közönségüket (és magukat) némi kis századelõs nosztalgiázásban, azazhogy stíljátékban.
Kezdjük az utóbbival: a Telihay Péter rendezte elõadás a külsõségeket, kivált a figurákat nézve szerintem nagyjából a múlt század hetvenes éveiben játszódhat: centrum-szatyor, nadrágkosztüm, rikító narancssárga csíkos póló, konty. Amelyeknek Molnár archaikusnak ható nyelve éppen úgy ellentmondani látszik, mint az, hogy Muskátné "automobillal" modernizálja körhintáját.
Tegyük föl, hogy ez a mostanában trendi színházi eklektika érdekében van így, akárcsak az, hogy a két lány - Julika és Marika - elsõ színre lépésekor üdítõ frissességgel használja például a nyílt és zárt e hangot, késõbb azonban ez lekopik, merítkezésrõl tehát nincs szó.
Telihay Péter a Babarczy László által egy réges-régi kaposvári elõadáshoz átigazított változatot használja: eszerint a mennyországjelenet és Liliom visszatérése a földre nem a darab végén kerül sorra, hanem - mintegy a haldokló Liliom lázálmaként, víziójaként - a férfi halála elõtt. A döntés jó, a kivitelezés kevésbé: a mennyországi gyereksereg elnyújtott, "gyengített" színházi poén.
Széles László maga Liliom: anynyira telibe találja színészi egyéniségét a kívül nyers és nyegle, belül azonban érzõ szívû, sõt, szentimentális férfi, hogy alig is kell tennie valamit, mondhatnánk. De nem lenne igazunk, mert a játék, a megformálás fájdalmasan hiányzik a szemre tényleg kész alakból: Széles ott fejezi be, ahol kezdenie kellene. Néhány jelenetbõl még az is látszik, milyen sokat veszítünk ezzel. Mezei Kinga Julikája pompás: egyszerû, kidolgozottan természetes; súlyos pedig a végére lesz. Jó Szorcsik Kriszta Marikájának fölkapaszkodása is - Varjú Olga Muskátnéja pedig remek.
- ki -
Bárka Színház, október 7.
***
Körút Fesztivál Ha már a pénteki megnyitósorozat változatos örömeibõl kimaradtunk, az akkori egymásra következésekkel ellentétes irányban, a Király utcától a Petõfi híd felé indulunk el, és sétánk során hovatovább az egész körút mûvészet és valóság - ha van ilyen - határvidékévé stilizálódik: mint-ha minden járókelõ, felirat és tárgy egyszerre lenne ottlévõ és odahelyezett.
Egy Rákóczi téri bolthelyiség kirakatán bebámulva a nyitó este bulihangulatának múlttá installálódó lenyomatát vizsgálhatjuk meg, virtuális részesévé emelkedve tetszõlegesen elképzelhetõ eseményeknek, amelyek körvonalait üres üvegek és poharak, gyûrött papírok, a tekintetnek alternatív fókuszpontokat kínáló csikkek, valamint egy kissé túlhajtott érzelgõsséggel a kirakat üvegének dõlõ állólámpa jelöli ki. Maga a kiállított mûtárgy vizsgálódásunk idõpontjában bevallottan a megkezdettség állapotában volt, így nem is éreztük szükségét, hogy pontosan érzékeljük a jelenlétét.
Itt egy videomunka, ott tea és rizskeksz. Mozgalmasságában bizsergetõ és kellemesen eklektikus a pécsi Közelítés Mûvészeti Egyesület József körúti boltja a mûvek közé helyezett piacbúcsúztató ócskáspulttal, az épületfotókkal és a mágneses mezõben lebegõ, ridegen fénylõ, lövedékszerû kõalakzattal. Okos, kedves és lelkes felvilágosítást is kapunk itt, alig gyõzzük az okvetetlenkedést. A Ferenc körúton meg, egészen a Boráros térnél igazán finom, elmélyülten tiszta munkákat láthatunk, eltávolodva az errefelé már egyre kietlenedõ valóságtól. Lapzártánk arra ítél bennünket, hogy mi még, az olvasók viszont már nem lehetnek jelen az Autonómia Állam területén zajló események (a nemzeti étel elkészítése és a nemzeti ital elfogyasztása, karmatisztítás, szabadon választott csoportos társasági rituálé stb.) bemutatásakor, de sebaj, keressenek szóróanyagot, böngésszenek internetet, és kapcsolódjanak be a szórakoztatóan rendetlen és színes nagykörúti aszfalttúrába!
- kyt -
Budapest, Nagykörút, október 20-ig
****
Mezei András: Szerencsés Dániel A regény 1983-ban jelent meg elõször, a belõle készült film bemutatásának évében. Talán ezért is van, hogy a cím hallatán nem Mezei András neve ugrik be elsõként, hanem a rendezõé; Sándor Pál ugyanis nemcsak egy negyedszázad múltán is vállalható, tisztességes darabot, hanem számos emlékezetesen szuggesztív jelenettel bíró alkotást készített.
A Mezei-könyv elsõ szinten 1956 decemberében, egy nyugat-magyarországi kisvárosban, a határátlépésre várakozó "disszidensek" között játszódik. A regény bevallottan önéletrajzi ihletésû: erre nem pusztán a mostani kiadás elé szúrt, s többszöri elolvasás után is némileg konfúznak tûnõ szerzõi elõszó utal, hanem egy eléggé váratlan - és a tárgy felõl nézve indokolatlan - szövegbeli kiszólás is az író-fõhõs elsõ költõi nekibuzdulásáról. Az alkalmazott flashback vagy az aszszociációs technika jó néhányszor olyasfajta önvizsgálat eszköze, amely nyilván fontos Mezeinek, de amit a külsõ szemlélõ meglehetõs közönnyel figyel. A megidézett élményanyag azonban roppant erõs. Mezei András a regény legjobb pillanataiban a filméhez hasonló sûrû atmoszférát teremt: s ilyenkor az idõsíkok gyakori - nemegyszer mondatonkénti - váltogatása, a rengeteg tõ- és hiányos mondat valóban képes érzékeltetni a menni vagy maradni, illetve a miért menni vagy maradni dilemmájának összetettségét, az egyes ember sodródását és Történelembe vetettségének tragikumát. A Szerencsés Dániel érdekes kísérlet 1956 ábrázolására - nem kevesebb, de nem is több.
B. I.
Athenaeum, 2006, 244 oldal, 1990 Ft
***
Kígyók a fedélzeten Idõvel minden kacat felértékelõdik. A mûanyag megint szép lesz, a barkó újra a régi, a primitívség gazdagon megidézõjelezve okos szórakoztatássá nemesül. A dolog persze korántsem ilyen egyszerû, a rángógörcsös önreflektálási kényszer például rendesen haza szokta vágni az ilyesfajta filmes nekibuzdulásokat. Én tudom, hogy tudod, hogy tudom - üzeni kikacsintva a rendezõ, majd szép sorjában betolja a színpadra a kiszemelt zsáner ormótlan díszleteit, hogy aztán a finomabb utalások következhessenek, persze csakis a beavatottaknak címezve. Még a jobbik eset, ha a narcisztikus mûértõ nyomul rá a filmes örökségre, ugyanez már jóval fájdalmasabb, ha az iparosnak adják ki az ukázt: tessék kérem reflektálni, de aztán viccesen. A Kígyók a fedélzeten, mely rögtön két zsigeri attrakció - a hüllõkkel és a zuhanó repülõkkel való riogatás - párosításából született, szép példája annak, mi történik, amikor a szar csak nem akar arannyá változni. Pedig vannak dolgok, amikhez a sok szellemtelen dudás valóban konyít: itt van rögtön a fõcím, mely szépen kijelöli, pontosan mely zoknisfiókokból is merítenek az alkotók. A másik nagy fegyvertény nyilván a mennyiségi fokozás lenne: a repülõs katasztrófafilmeket a kígyós-békás frászolmányokkal keresztezni, majd minderre ráterhelni Samuel L. Jackson fáradt mosolyát és jó pár szõkenõs poént, nos, ez valóban zseniális húzás, már csak egy csapat zerge és néhány terrorista hiányzik a fedélzetrõl. Láttukra talán még a felfújható robotpilóta is megpukkadt volna a röhögéstõl.
- köves -
Az InterCom bemutatója
*
